Bécsy Tamás: Drámaelmélet az ontológia és az esztétika határán (Színházelméleti füzetek 5., Budapest, 1977)

A drámami műben felidézett világ ontológiai rétegei

műről az ontológiai törvényszerűségek, azaz az ontológiai rétegek alapján. Mindez érinti a műalkotások egyediségének, egyszerlsógének a problémáját. Ma már kétségtelennek tűnik, hogy egyetlen létező, s következésképp egyetlen mű sem lehet olyan egyediség ós egyéniség, hogy ne tartozna - méghozzá sok vonatkozásában a szerző szándékótól, akaratótól, véleményétől teljesen függetlenül, determináló módon - valamely csoportba, vagy másképpen: hagyományba, vagy megint másképpen: valamely kifejezési formába. Az egyediség - s ezt már eddigi elemzéseink is igazolhatják - semmiféle létezőben nem külön rész, amire rá lehet mutatni, amit az egészből - épp mint az egész sajátos egyediségének jelölőjét - ki lehet preparálni. Az egyediség éppen a közös anyagok, közös képződmények, közös törvényszerűségek és jellemzők stb. egyedi elrendeződéséből, egyéni kapcsolódásaiból jön létre. Az elrendeződést és kapcsolódást a résztvevő elemek tartalmai, és magának a kapcsolódásnak a rendszere határozzák meg. Egyediségnek, egyéniségnek épp a közös jellemzők stb. egyedi vonatkozásrendszerét nevezzük. Az egyediséget nemcsak az irodalmi és drámai műalkotás létében érvényes törvényszerűségek /mint az esztétikai minőségeké, a művészi nyelvé, a münemé és műfajé/ eredményezik, hanem azok is, amelyek a drámai műben létezésbe hozott világ törvényszerűségei és felidézett létrétegei. Utóbbiak is mindig egyedi, egyszeri vonatkozásrendszert alakitanak ki a konkrét műalkotásban egymáshoz és az eddig elemzett réteghez. Ez a megfogalmazás azonban nem egészen pontos. Mert lényegében arról van szó, hogy a kapcsolódások, vonatkozások egyszerisóge, egyedisége is tartalmaz közös törvényszerűségeket. A valóság részei - amelyekhez a Művész benső világá-