Peterdi Nagy László szerk.: Csehov és a mai színház (Színházelméleti füzetek 4., Budapest, 1977)

Az utóbbi időben nagyon is hozzászoktunk ahhoz, hogy araikor egy Csehov-elóadásról esik szó, akkor megnevezzük a rendezőt és semmi másról nem ejtünk szót. Amikor viszont Moszkvában a Cseresnyéskert előadására megyünk, akkor most azt mondjuk, hogy Gyemidovát akarjuk látni; CsurikoVát akarjuk látni az Ivanov-eleadásban, Zaharov rendezésében. Ez nem azt jelenti, hogy megszűnik, vagy szétesik a színészgárda, hanem arról van szó, hogy a rendezői elképzelésben a szinészi játék új hangsúlyt, új funkciót kap. Ebben az értelemben! rendkívül érdekes Fejfea televiziós előadásában érzékelhető és bemutatott kísérlete. Azzal, hogy azonnal és szinte váratlanul oly közel hozta hozzánk a Cseresnyéskert minden egyes szereplőjét és arra kényszeritett bennünket, hogy alaposan megnézzük és összességében befogadjuk minden egyes szereplő arcát, karakterét és sorsát. Sapirov a Baltikumban tett kísérletet egy Csehov-ciklus létrehozására, és erről ejtenék befejezésül néhány szót. Sapirov megfordította a sorrendet. A Cseresnyéskert volt a ciklus első darabja, majd a Három nővér következett és végül a befejező előadás az Ivanov lett. Ez a korábbihoz hasonló, filozófiai metaforikus szinház. És a rendező a hangsúlyt a szereplő színészre helyezi, a középpontba a főhőst állitja, és az egész előadást az ő játékára épiti fel. Lehet, hogy ebben rejlik a Csehov-szinház jövője, M.Ny.Sztrojeva: Köszönöm Tatjána Konsztantyinovának ezt az okos, rendkívül logikus és érdekes felszólalását. Most engedjék meg, hogy átadjam a szót Almási Miklósnak, a filozófiai tudományok doktorának.