Peterdi Nagy László szerk.: Csehov és a mai színház (Színházelméleti füzetek 4., Budapest, 1977)

Almási Miklós: Kedves Elvtársak, Barátaim! Az illendőség kedvéért mi leirtuk az előadásainkat és szovjet barátaink megkapták a kéziratot. Engedjék meg, hogy most ne olvassam fel a referátumot. Kicsit unalmas lenne most már igy

f a beszélgetéseink végén. Hanem egy-két problémát kiemelve, azokról beszélnék egy kicsit részletesebben. A probléma és a téma Csehov és az európai dráma kölcsönös hatása, az a hatás, amit Csehov művészete az európai irodalomra kifejtett. És az a Spat - ha szabad ezt a szinházi kifejezést használnom -, amivel ez megérkezett, és ahogyan megérkezett. A második világháború után alakult ez ki, elsősorban az amerikai drámákban - ahogy ezt már Vámos László is emiitette -, ahol a legnagyobbak hol fanyalogva, hol lelkesedve, hol visszamenőleg tagadva - mint az most Tennessee Williams önéletrajzában 'olvasható -, de mindenképpen ehhez a művészethez csatlakoztak. De azt hiszem, hogy nemcsak ilyen közvetlen átvételről beszélhetünk, hanem olyasmiről is, ahol a csehovi szinház egy-egy mozzanatát, egy-egy részelemét veszik ki. Valahogy úgy járnak el, ahogyan az a molièrrei figura, aki azt mondja, hogy onnan veszem javaimat, ahol találom. Egy kicsit önkényesen nyúlnak a csehovjL gazdagsághoz, belőle egy-egy mozzanatot vesznek ki. Ez többek közt azt jelenti például, hogy átveszik azt a dialógus-technikát, ami Csehovnál olyan utolérhetetlenül van megcsinálva. Hogy az emberek látszólag egymáshoz beszélnek, de valahogy úgy, hogy nem találják el a mondataikkal a másikat. Csak megcélozzák, és mellette zúgnak el. Majd a válasz ugyanígy megcélozza azt, akinek mondani akar valamit, de megint elmegy valahova, és mintegy - valóban úgy van, ahogyan Sztrojeva mondta - egy üvegfal választja el az embereket egymástól, jóllehet egymással beszélgetnek. Ezt a dialógus-technikát tulajdonképpen