Peterdi Nagy László szerk.: Csehov és a mai színház (Színházelméleti füzetek 4., Budapest, 1977)

vinni, s a "kegyetlen vaudeville" átcsapott melodrámába. Valószínűleg - és úgy tűnik - a komédiái kisérlet nem volt sikeres. A hetvenes évek Csehov-szinházának másik vonása az, hogy az a tendenciózusság, amely korábban segített bennünket Csehov megértésében, most már egyfajta akadállyá, egyfajta fékké vált. A felszólalásokban már többször szó esett - a legutóbbi felszólalásban is - a Horvai rendezte Három nővér egy mozzanatáról, a hulló falevelekről. Valószinü, tiz évvel ezelőtt egy ilyen rendezői fogás hallatlan és rendkívüli erővel hatott volna ránk. De ha ma a rendező erre a tendenciára teszi a hangsúlyt, és újra és újra visszatér ezekhez a mozzanatokhoz, már nyugtalanítani, idegesiteni kezd bennünket. A másik példát hadd hozzam a szovjet rendezésben előadott Cseresnyéskertből Az előbb is, és most is a legjobb rendezésű előadásokról beszélek. Efrosz rendkívül szép, poétikus, filozófiai telitettségü előadásáról és rendezéséről van szó. Amikor a szinészi játék túlságosan is a tendenciózusságra épül, akkor ezt az alapmozzanatot mintegy megsemmisíti, vagy legalábbis megbontja. Különösen Trofimov szerepének megformálására gondolok, amely egy régi, nagyon régi szinházi gyakorlat alapján teremtődött. Ez nem azt jelenti, hogy a rendezők tévednek. Azt jelenti, hogy a mi Csehov-felfogásunk és általában életfelfogásunk változik, és új igényeket támaszt a Csehov-szinház iránt. Ennek bizonyítéka az is, hogy ezen a konferencián is két rendező szólalt fel, és mondta el a maga ellenvéleményét, ellenérzéseit az "elidegenített" csehovi világgal kapcsolatban. Csehov életfelfogása rendkivül teljes volt. Az életet a maga teljességében fogta fel, annak mindjén köznapiságával, prózaiságával, durvaságával és egyúttal minden poézisével,