Peterdi Nagy László szerk.: Csehov és a mai színház (Színházelméleti füzetek 4., Budapest, 1977)

összességében. És lehetséges, vagy valószínű, hogy a következő eljövendő előadások visszaadják majd a nézőnek az élet teljességének ezt az érzetét. Egy példát hadd emlitsek: az 1975-ös Sirály-előadáskor egy fiatal rendező /nem is központi szinház rendezője/ ismét megkísérelte a csehovi drámát ebben a sötét tónusú stilusban megformálni. Teljes sötét szinpadtér, szoba, a padló nyikorog és minden pillanatban szinte idegesitően felborzolja a szereplők idegeit. Az eredeti elképzelés szerint vaslemezekből akarták a padlót kialakitani, hogy mintegy a kegyetlenségnek az átmosztféráját méginkább, elviselhetétlenségig fokozzák. S az egész színpadkép fölött egy megvilágított kis makett látható: régi XIX. századi stilusban épitett nemesi udvarház - kerttel, parkkal, tóval,elegáns

an öltözött emberekkel. A fiatal rendező ezzel mintegy kivülről nézi önmagát, és megkettőződik a szemlélete: a multat és a maga elképzelését igy adja a szinpadon s igy idézi meg. A múlt a szinpadon jelent meg. Ez a "sötét" csehovi szinház, ez a "fekete" csehovi szinház, már a végső pontjáig jutott, és nem véletlen, hogy Bábocskin, a hires Csehov-rendező már egész más stilusban alakította a maga előadását. Érdekes megjegyezni, hogy Bábocskin 1960-ban maga volt a megteremtője ennek a sötét, tragikus tónusú Csehovszinháznak. Most viszont ő maga akart valami újat adni. Sajnos, nem sikerült. Az ő új elképzelésében az előadásban egy szines, epikus, múlt századi világot akart megidézni, Szkrajábin zenéjének kíséretében. Mint látjuk, a Csehov-szinházban változások mennek végbe, és a legutóbbi változások egyik aspektusa és egyik megnyilvánulása abban a szinészi munkában rejlik, amelyről most szeretnék szólni.