Peterdi Nagy László szerk.: Csehov és a mai színház (Színházelméleti füzetek 4., Budapest, 1977)

részben olyan személyes mondandójának közlésére használta fel ürügyül, amire nem biztos, hogy éDoen ezek a Csehovdarabok a legalkalmasabbak. Persze ez sem magyar, hanem világjelenség. Ma sajnos olyan divat járja világszerte a rendezés terén - remélem, most már lassan kilábalóban vagyunk ebből -, hogyha valaki valamilyen darabot nem állit a talpáról a fejére, és nem valami olyasmit akar benne megmutatni, amit még soha, előtte senki meg nem mutatott, azt már nem is tartják rendezőnek. Reméljük, hogy ezek a most divatos gyerekbetegségek elmúlnak a fejünk felől és vissza fogunk térni a nagy irók eredeti gondolataihoz. Hiszem, hogy a leglényegesebb, amit a 7o-es évek második felében el kellene érnünk a Csehov-rendezés, a Csehov-értelmezés terén: mindenféle kívülről vett divatos irányzatok és faksznik helyett, a darab szövegéből kellene kiindulnunk. Nagyon szerencsés és jó dolog, ha egy általunk régóta ismert szöveget friss szemmel, tehetségesen a lényegrelátó módon tudunk újra olvasni, hogy meglátunk abban a szövegben nagyon sok olyat, amit eddig még nem láttunk meg és nem fedeztünk fel. De csakis olyat láthatunk meg, amit a szövegben valóságban benne van, és a szerző szándékainak az eddiginél mélyebb Megértéséről tanúskodik. A harmadik kérdés a Csehov-előadások nagyon problematikus képzőművészeti és képi megjelenésével kapcsolatos. Világos, hogy az ötvenes évek visszahatásaként az utóbbi években nem a naturalista színpadkép és jelmez volt a divatos /azt hiszem most újra egyre divatosabbá lesz/, de azt joggal hiszem, hogy Csehov világától mi sem áll távolabb, mint a szürkeség, sivárság és az esztétikum teljes hiánya. Nem kívánhatjuk meg egy mai előadástól, hogy szó szerint vegye Csehov részletesen leirt naturális instrukcióit, de ha egy darabban arról van szó, hogy egy katonatiszt egész életében vágyódik egy ilyen