Peterdi Nagy László szerk.: Csehov és a mai színház (Színházelméleti füzetek 4., Budapest, 1977)

indul egy figura a lirai felfokozottságnak ebben az állapotában. Csehov hagyja, hogy ez a fejlődés folytatódjon, hogy kibontakozzék ez a belső lira és pátosz és elszántság, de egy ponton fordul majd a kocka, és máris komikussá válik a figura. De akkor sem engedi teljesen komikussá s nevetségessé válni. Most a Ványa bácsi hires pisztolylövésére emlékeztetnék, ahol ez a belső pátosz, telítettség egy ponton átcsap a saját ellentétébe, anélkül, hogy megengedné az iró ezt a furcsaságot. A tragikustól a komikusig, valamint onnan visszapattanva újból a tragikus felé való fejlődésnek ezt a sajátos vibrálását, ezt a lebegést olyan nehéz eltanulni, és nem tudott eltanulni - legalábbis eddig még - az európai drámaírás. Nagyon fontos problémának érzem a másik mozzanatot is, amit tanulgat az európai dráma Csehovtól. Ez a kegyetlenség mozzanata, amiről már nagyon sokat, nagyon sokan beszéltek. Vámos László emiitette tulajdonképpen azt a gondolatot, amihez csatlakozni szeretnék. Ez a kegyetlenség mozzanat voltaképpen nem új felfedezés. Nem most látjuk meg először Csehovnál ezt a kegyetlenség-mozzanatot. Hadd olvassak fel egy Gorkij-levelet, amit Csehovhoz irt még a Három nővér születésekor. A következőt irja: "Szánalmasak vagyunk, az igaz. Unalmas emberek. És mégis sajnálom az embereket. Én egyáltalán nem vagyok az erény bajnoka, de bőgtem a Ványa bácsi és a hozzá hasonlók láttán, jóllehet nagyon ostoba dolog bőgni. Tudja, úgy érzem, Ön ebben a darabjában hidegebb az emberek iránt, mint akár az ördög. Annyit sem törődik velük, mint a szél, vagy az eső." És valóban erről van szó. Hogy az a drámairó, aki a nagy orosz léleknek tetsző szép érzelmeket és illúziókat tud megfesteni, valóban az egyik legkegyetlenebb irója a világirodalomnak. Száz százalékig alá tudom irni Gorkijnak