Peterdi Nagy László szerk.: Csehov és a mai színház (Színházelméleti füzetek 4., Budapest, 1977)

ezt a megállapítását, hogy annyit sem törődik velünk, mint a szél, vagy az eső. Na, de ehhez az kell - ami megint probléma az átvételnél;-, hogy a művész meg tudja mutatni azt a belső Urát, az érzelmeknek azt a kiélhetetlen tömegét, amelyre ráépülhet a kegyetlenség, amelyet elvághat, tönkre tehet, megsemmisíthet egy kegyetlen fordulat. Amikor a "kegyetlen szinház" ezeket a fordulatokat beépíti az előadásba, vagy akár az Írott drámai szövegbe, akkor én úgy érzem, hogy ez a mozzanat hiányzik belőle. A kegyetlenség egy kicsit külsődlegesen épül fel. Csehovnál az a döbbenetes, és azért mennek újra meg újra vissza hozzá minden egyes ilyen szinházi vagy drámaírói forradalom után, mert nála a lira tudta közvetíteni a kegyetlenséget és a kegyetlenség a lirát. Hiszen akkor fáj a legjobban a dolog, amikor szépen kezd kibontakozni. Minden olyan nagyon szép, minden gyönyörűen megy. Már-már úgy néz ki, hogy sikerül a dolog, és puff, akkor jön egy nagy pofon. S az a pofon fáj a legjobban. Ez a legegyszerűbb dialógusrészlett

en is megmutatkozik. Engedjenek meg megint egy részletet illusztrációként a Három nővérből. Versinyin búcsúja van a szinen. Rendezői utasítás: Versinyin előbb érkezik és Olgával beszélget, majd az órájára néz: Versinyin: Itt az idejeJJ Olga: Itt jön! Mása: /bejön/ Versinyin: Azért jöttem, hogy elbúcsúzzak. Olga: /egy kissé oldalt megy, hogy ne zavarja a búcsúzást./ Mása: Isten veled! /hosszú, lassú csók/ Olga: /megszólal mellettük/ Elég már!