Peterdi Nagy László szerk.: Csehov és a mai színház (Színházelméleti füzetek 4., Budapest, 1977)

Ugy tűnik, ezen az úton haladt a maga rendezői munkájában a magyar Horvai István is. Hozzá is közel áll egyrészt az emberek közötti szellemi szakadás, atomizáció, a kommunikációra való képtelenség gondolata, másrészt az ideálok pusztulásának eszméje. Ugyanakkor Horvai tovább is megy. Amig Efrosznál a Három nővér I. felvonásában még rügyeznek a fák, virágzásra készülve bomlanak a tavaszi remények, Horvai előadásában az első felvonástól az utolsóig - az év bármelyik szakaszán Is játszódik a cselekmény száraz, zörgő levelek hullanak a hősökre, környezetük minden tárgyára, és végül szinte betemetik az egész szinpadot. A három nővér veszett tánca, forgása az előadás végén valóban, a halál közeledtét és az élettől való búcsúzást, mintegy a gyászének képzetét, atmoszféráját sugallja. Még tovább ment ezen az úton a lengyel Adam Hanuszkiewicz, aki a Három nővér szinre vitelét a "kegyetlen vaudeville

1

' modorában valósította meg. De egyúttal ez a rendezés azt is megmutatja, hogy az Ilyen Csehov-értelmezés hogy jut el végpontjára, egyúttal önmaga abszurd végkifejletéig. És ez már a csehovi hagyomány, a csehovi drámairómüvészet meghamisításához vezet. A három nővérben Hanuszkiewicz már nem hajlandó a kultúra képviselőit látni, hanem érdektelen, gondolattalan kispolgárokat, olyan embereket és olyan hősöket mutat be, akik mintegy összeolvadnak Na<tasával és a hétköznapok apró-cseprő ügyeivel az élet felszínén való gondolattalan lebegésben. Az ő rendezésében eltűntek a csehovi hősökre mindenképpen jellemző humanista elv belső megnyilvánulásai és ezeket a rendező nem is akarta meglátni bennük. Ugy érzem, hogy az a hagyomány, amit az emiitett rendezők alakítottak ki a Csehov-értelmezésben, napjainkhoz közeledve, a hetvenes évek közepére lassan-lassan elhal. A hetvenes évek közepén, az évtized második felére valóban