Peterdi Nagy László szerk.: Csehov és a mai színház (Színházelméleti füzetek 4., Budapest, 1977)

Csehovot. Csehovot a humanistát, azt a művészt, aki mélyen hitt az emberben és az emberségben. E rendező-nemzedék egymás után alakította ki és mutatta be az olyan csehovi interpretáción alapuló szinházi előadásait, amelynek egyik döntő sajátossága az ember iránti sokkal nagyobb felelősségből táplálkozó, ha úgy tetszik időnként még keménynek, "kegyetlennek" is tűnő viszony. E nemzedék azért tette, teszi ezt, hogy felébressze a nézőben azt, amire Csehov is a hangsúlyt tette: az egyén felelősségét az őt körülvevő világban történtekért. Ez az új nemzedék - legjobbjai, Tovsztonogov, Efrosz, Jefremov személyében - valóban új Csehov-értelmezést, valóban Csehov új, szinházi és szcenikai olvasatát nyújtja. E tekintetben különösen Tovsztonogov leningrádi Három nővér előadása érdekes, aki az egész darabot úgy értelmezi és úgy állitja szinpadra, hogy benne a hősöket mintegy láthatatlan üvegfal választja el egymástól: nem értik egymást, ha egymáshoz is beszélnek. És éppen ezt hangsúlyozza. Azt, hogy Tuzenbach halálában mindegyik igy vagy úgy - felelős. Az ő haláláért való felelősség lesz ezen előadás egyik meghatározó, konstruktiv eleme. Efrosz e vonatkozásban még tovább ment a Sirály és a Három nővér szinpadra állításában. A Sirály esetében Efrosz arra a gondolatra helyezi a hangsúlyt, hogy az emberek sorsában a hétköznapok - ha úgy tetszik - prózaiságában elvesztik azt a képességüket, hogy megőrizzék a szellemiséget. És sorstragédiájuk - többek között Trepljovének - oka éppen a szellemiségnek az életből való eltűnése. Ugyanez a mozzanat lett meghatározó a Három nővér rendezésénél is. És éppen ez jelenti azt az új Csehov-olvasatot, amely Csehovban a "kegyetlen realistát" láttatja és mutatja fel.