Peterdi Nagy László szerk.: Csehov és a mai színház (Színházelméleti füzetek 4., Budapest, 1977)
pózát. Még azt is, ami nem a nézőnek vagy egymásnak van szánva. Ők maguk azonban soha nem néznek a tükörbe, mintha nem is tudnának a létezéséről, Plüssfüggönyök takarják el őket egymástól és a világtól is. Igy tulajdonképpen kivülrekesztik magukat azon az életen, amelyről szüntelenül beszélnek, amelybe annyira szeretnének bekapcsolódni. Minduntalan elhúzzák a függönyt, szeretnének kitörni a maguk szük szalonvilágából. De minduntalan belegabalyodnak a függönybe: apró kis hibákba, lustaságokba és öncsalásokba. És ezek a tiszta, jóakaratú, korán őszülő nagy gyerekek végülis áldozataivá válnak ezeknek az apró hibáknak, a fegyelmezett, szervezett és szakszerű munkára képtelen, dilettáns világmegváltásnak. Kétségtelenül érdekes, és igaz új olvasata ez a Három nővérnek. Ha kiindulópontunk alapján azt a kérdést tesszük fel végül, hogy mi újat adott Csehov az 196o-as, 7o-es évek magyar színházának, akkor röviden talán igy felelhetünk: a lírai Csehovtól az intellektuális és a kegyetlen Csehovon át eljutottunk a költői Csehovhoz, ennek a szónak az igazi, esztétikailag és emberileg legteljesebb értelmében. Ha egyetlen jelzőben kellene összefoglalnom a mai magyar Csehov-játszás legjobb eredményeit, azt mondanám: költői realizmus. Olyan realista színpadi költészet, amely összetettségében, dialektikájában látja a társadalmi és emberi jelenségeket, folyamatokat, amely képes elmélyült és motivált emberábrázolásra is, amely nélkül - mint tudjuk már - semmilyen gondolat nem szólalhat meg a színpadon. Mindez természetesen együttjárt a színpadi tér új, dinamikusabb megszervezésével. Ezt az utat a szinház nemcsak gondolatilag, sőt szinpadtechnikailag is végigjárta. A lecke, amit Csehovtól kaptunk óriási megtermékenyítő hatással volt színművészetünk kifejező eszköztárára is. A felsorolt előadások a magyar szinház legkimunkáltabb, leg-