Peterdi Nagy László szerk.: Csehov és a mai színház (Színházelméleti füzetek 4., Budapest, 1977)

novellája. De mindez már nem segit. A lány bevallja neki, hogy még mindig a másikat szereti. Ekkor döbben rá Trepljov, hogy a mániákus önmegvalósítás közben elmulasztotta a legfontosabbat. Nem tanult meg élni, nem tud igazán szeretni. Irigykedő és gátlásos, furcsa kis figura lett belőle, akit nem is lehet talán már igazán szeretni. Ezt a szerepet, ezt a sorsot utasítja vissza a fiú, amikor,golyót röpít a fejébe. És ez a sors fenyeget mindenkit, figyelmeztet az előadás, aki az élet ellenében akar művész lenni. És ez még csak nem is egyértelműen tragikus sors, hiába a sok lövöldözés. Mindez nem jelenti persze a másik két előadás értékelését. A három Sirály Megeszi ti egymást, együtt fejezi ki a mü teljes igazságát. Trepljov szólamát felerősítve a fiatal rendezők kétségtelenül több hibáját is megismételték. Elvontságát, világ-és emberismeretének fogyatékosságait, türelmetlen, túlzó pózait. Azonban mindkét előadás egy hoszszú, kitartó) együttes munkára szövetkező fiatal kollektíva tiszta és őszinte hitvallása volt. A színházművészet társadalmi küldetésébe vetett mély hit és bizalom sugárzott belőlük. Az 196o-as években megkísértette a magyar színházat is egyféle abszurdlsta Csehov-felfogás. Legjobb rendezőink ezt azonban a Csehov-játszásunkban konzerválódott, naturalista maradványok felszámolására, színjátszásunknak a lélektani elmélyedés, a társadalmi, közéleti feladatvállalás és a komplex szinpadi látvány kiszélesítésére használták fel. Marton Endre 197o-es Ivanov rendezése azért érdekes és korszerű, mert az ő Ivanovja nem vidéki intrikáknak lett az áldozata - ahogy régen gondolták -, még csak nem is végig nem gondolt reformer-eszméinek - ahogyan a századeleji és közepi rendezők beállították -, hanem a túlságosan türelmetlen világmegváltásba pusztult bele, ahogyan ez néha ma is történik. Ez az a pont, ahol a budapesti előadás továbbju-