Peterdi Nagy László szerk.: Csehov és a mai színház (Színházelméleti füzetek 4., Budapest, 1977)

tott a Krejcsa-féle hires rendezésnél, amelynek néhány újítását egyébként felhasználja és továbbfejleszti. A prágai előadás az általános emberi vonatkozásokat hangsúlyozza elsősorban, s igy gyakorlatilag nem tesz különösebb különbséget Ivanov és környezete, az elidegenedés és az elidegeínités áldozatai között. A Kemzeti előadása Ivanovot úgy' állitja elénk, mint az új életre vállalkozó Csehov-hősök első nemzedékének képviselőjét. Ezért olyan megrázó a tragédiája, amely átmeneti korunk talán legszörnyűbb - mert a legértékesebbeket sújtó - csapása. Az önsajnálatba fúló tépelődés, az értelmiségi impotencia. Itt válik ő igazán körtársunkká, tragédiája mai tragédiává. Magyar tragédiává. Mert a címszereplő Bessenyei Ferenc nem hagyományosan csehovi, és nem általánosan emberi tipust formál meg. Ivanovja - amellett, hogy oroszosan érzelmes - tipikusan magyar is. Talán a Fényes szelek nemzedékének megszállottan boldogtalan, önnön érzelmeinek körét sokszor túllépni nem tudó tragikus közérzetét sugározza legközvetlenebben. De éppen igy válik ő modern Csehov-hőssé is, aki a dezilluzionizmus, az i idegenedés és a modern lélekvesztés poklának bugyrait nem passzióból járja, hanem hogy egy tisztább, és igazabb új hithez jusson el. A prágai előadás a közöny és az embertalenség teljes diadalával végződik. A végzetes lövés után Ivanov letaglózott vadként esik össze, s a vacsorához vonuló vendégek úgy lépnek át a tetemén, mintha már ott sem volna. A Nemzeti Szinház előadásának rendezője azonban mintha csak előre akarná vetíteni a későbbi, kitartóbb Csehov-hősök sorsát - mégis katarzist produkál. Mintegy égi jelként egy fénypásztát bocsát a főhősnek a színpad előterében fekvő tetemére. Ezzel kiemeli őt a felette összehajló jóakarók gyilkos gyűrűjéből, és a tragédia megtisztító magasságába

( emeli. A megváltást, amit nem értek el a pályatársak, s nem adhatott meg Ivanovnak két szerelmes asszony sem, megadja most neki a rendező.