Mihályi Gábor: Hamletekre emlékezve - Gábor Miklós levelével (Színházelméleti füzetek 3., Budapest, 1976)
a hatvanas évek posztimpresszionista stilusa nemcsak felszabadulást hozott zavaró kötöttségek alól, de szabadságot is engedett a puszta impressziókra hagyatkozó, végig nem gondolt, elnagyolt játéknak, 2 A stilusváltozásokat legszembetűnőbben a díszleteknél lehet tetten érni - már csak azért is, mivel a diszlet mint képzőművészeti alkotás, szükségszerűen magán viseli valamely képzőművészeti stilus jegyeit. Az 1952-es előadás a szocialista realizmus stilustörekvését akarta a szinpadon is érvényre juttatni - ezt szolgálta volna Varga Mátyás HelsingŐr várát történelmi korhüséggel és részletező realizmussal megjelenitő diszletképe. De a történelmi korhüséget kereste már az 194o-es aémeth Antal rendezte Hamletdiszlet is. ' összehasonlítva a két rendezés diszletképeit kitetszik, hogy azok stilusukat tekintve alig tértek el egymástól. Varga Mátyásé tömörebb volt, nem lépte át a szinpad határait. A diszletek, a stilus hasonlósága árulkodóan jelzi, hogy Varga korhüsége, realizmusa valójában megállt a teátrális külsőségeknél, még csak nem is Munkácsy hiteles realizmusát követte, hanem Székely meg Benczúr romantikus történelmi festményeit. Kárpáti Aurél joggal kifogásolta uémeth rendezéséről Írva, hogy "látványosságnak ugyan elég látványos ez a sokrekeszes építmény, de Bzinte csak arra jó, hogy a színváltozás gyakoriságával még hosszadalmasabbá tegye az amúgy is hosszú, kissé tempótlan előadást. Különben pedig Ham! et Dániája úgysem a történelemből, hanem Shakespeare képzeletéből való. Minek hát elkésve és újra meiningenieskedni?" /Két Hamlet - örök Shakespeare, Grill Kiadó 1948. 81. old./ Majorék Hamlet je hasonló okokból hattól éjjel fél tizenkettőig tartott - végül szándékuk ellenére húzni kellett a szövegből, hogy a nézők még elérjék az utolsó villamost.
