Földényi László: Dráma vagy színjáték. A színházművészet esztétikai sajátosságairól (Színházelméleti füzetek 1., Budapest, 1975)

A két idézet ugyanannak a monológtipusnak a variánsa, és bár mindkettő egy szűkebben értelmezett, pedáhsabb formatan kritériumai szerint antidramatikus /mivel nem cselekményből nő ki, és nem hordoz akciőt/, mégis akadálytalanul egzisztálhat• Emellett azonban ismerjük a monolőgnak azt a fajtáját is, amelyikben a színpadi alak énje ketté válik, és e két én között valődi akciő bontakozik ki. Ez a monológforma már Szophoklész Oidipuszá

ban felsejlik, de teljesen érett formájában sem nála, sem általában az antikvitásban nem jöhetett -létre. Egyik legfőbb formai akadályozója a kórus

, amely puszta létével a legtöbb esetben megsemmisíti e monológforma lényegót jelentő intimitás

t. Gondoljunk csak az Oldipúsznak arra a részére, amelyben a király harmadízben fogalmazza meg a Téba szerencsétlenségét előidéző gyilkos megbüntetését. Ha a kórus nem lenne a színpadon, Oidipusz mintegy hatvan sornyi tirádája kb. a felénél átváltozhatna valóságos drámai monológgá, amelyben a király minden szava és gondolata későbbi tragikus énjével konvergálna. Shakespeare-nél a két én együtt van, árgus szemmel lesi egyik a másikat a drámai alak lelkivilágának legrejtettebb zugaiban. A legvégletesebb harc dul gondolat és gondolat között; szavak és mondatok csapnak össze felingerelve.es megnyugtatva egymást, majd ismét viaskodva egymással. Párbeszéd az ilyen monológ, amelynek talaja a cselekmény. Szemléltetésként Hamlet Hecuba-monológjából idézünk: Hah? gyáva volnék? Ki mond pimasznak? (zúzza bé agyam? Tépi szakállam, s dobja a szemembe? Fricskázza orrom? s mondja, hogy hazug A májam, a tüdőm? Ki.teszi meg? Hah! Biz' Isten, elnyelem. Nincs abba mód,