Földényi László: Dráma vagy színjáték. A színházművészet esztétikai sajátosságairól (Színházelméleti füzetek 1., Budapest, 1975)

egész jelenség igen távol áll a művészet fogalmától, ugyanúgy nem töltenek be művészi funkciót,az itt szereplő egyes elemek sem /tánc, ének, beszéd stb./. Ameddig a művészet nem szakad ki a mágiából, ameddig az extázis uralkodik a mimézis felett, amig nem az ember áll egy ilyen folyamat középpontjában, addig a művészet csak elemeiben és potenciálisan létezik* A Rhode által leirt extatikus-kultikus játék a napjainkban divatos.jelszóvá vált cselekvő szinház arche-tipusának felel meg. Be kell vonni a nézőt a színjátékba, vegyen,benne részt tevőlegesen is, alakítsa, formálja az előadást. Igen ám, de erre a mai néző egyszerűen nem hajlandó. Pedig egyes színházak,és rendezők nem fukarkodnak az "aktivizáló" módszerekkel. Zenekarral, éneklő csoportokkal fogadják a közönséget az előcsarnokban; a szinészek a nézők sorai közül és között sétálnak fel a színpadra, majd dolguk végeztével ugyanúgy mennek vissza; kenyérrel, pálinkával, borral kínálják az első sorban ülőket. A happening, a brutális,' a sokkoló szinház még tovább megy a közönség mozgósításában, és drasztikus eszközöktől sem riadva vissza akar*ják "cselekvő" befogadásra késztetni. Az indok közismert. A polgári szinház a közönséget elernyesztette, passziv élvezésre kárhoztatta, kulináris igényeit elégítette ki, ezen kell tehát változtatni. Azonban itt egyes fogalmak teljes félreértéséről van sző. Először is a befogadó kontemplativ magatartása nem a polgári szinház negativ következménye, hanem a színházművészet /és vele minden más művészet/ autonómmá válásának e

gyik feltétele. Amig az esztétikai elsajátítás nem válik el egyéb gyakorlati, hasznossági stb. te' vékenységi formáktól, amig a műalkotás /igy a színjátékművészet is/ világos elhatároltsággal nem kelti egy saját és önálló világ objektiv létének benyomását, addig teljes értékű művészi-esztétikai hatásról nem lehet szó. Ezért egy