Földényi László: Dráma vagy színjáték. A színházművészet esztétikai sajátosságairól (Színházelméleti füzetek 1., Budapest, 1975)

mai betlehemes játék - mivel a befogadók kontemplative élvezik - minden távolsága ellenére is sokkal közelebb áll a művészi színjátékhoz, mint egy ősközösségi vagy törzsi argiasztikus cselekménysor. Ennek primitívsége és bornirtsága tagadhatatlan tény, de azzal az egyértelmű disztinkcióval, hogy a társadalmi-történelmi fejlődés szükségszerű következménye, amely - visszafelé nézve - nagy lépés előre a mimetikus emberi tevékenység utján, de amelyet - előre tekintve - súlyosan terhel a mágia, és csak az ettől való radikális eltávolodás nyithat utat antropocentrikus képződmények felé. A mai happeningszerü játékok bornirtsága raffinait és brutális bornirtság. Esztétikai alapelvük a fennhéjázó gőggel meghirdetett neoprimitiv visszalépés. A jelentős művészi alkotásoktól valóban nem lehet elvitatni a befogadás nyomán kibontakozó és a személyiség egészét formáló, cselekvésre késztető erőt. Az érzelmek és indulatok felkeltése, "erényes készségekké" változtatása /Lessing/, a hamis tudat elvárásainak komikus vagy tragikusan megrázó kritikája, egyszóval a színházművészetben hatékonyan jelenlevő katarzis mindig is mobilizáló erő volt. Tudunk arról, hogy kiélezett helyzetekben tényleges cselekvésre is késztetett /gondoljunk a Figaro házasságá

t követő tüntetésre, vagy az Othello 1792-es párizsi bemutatójára/,. igazában azonban az életvitel megváltoztatásának eszköze. Ezért tehát a kontempláció és a cselekvés nem kanti értelemben vett egymást kizáró antinómia, hanem a művészi alkotás befogadásának egymást feltételező és erősitő tartozéka. Az un. cselekvő szinház dogmatikus koncepciója csak közvetlen cselekvést ismer el, ezzel pedig nem modernségét, hanem pedagógiai idealizmusát bizonyitja. Felfogásunk szerint az iga•si, a tényleges cselekvés a nézők belső cselekvése

. A befogadó együtt él, együtt lélegzik és gondolkozik a szinészszel. Ezt a belső cselekvést nem a polgári szinház szünte-