Földényi László: Dráma vagy színjáték. A színházművészet esztétikai sajátosságairól (Színházelméleti füzetek 1., Budapest, 1975)
sok, de nem volt szélesebb értelemben vett drámaolvasó közönség , nem volt a színháztól független, csak az olvasók számára iró drámaköltő. Eis a tény semmilyen értelemben nem korlátozza Arisztotelésznek az olvasott tragédiáról tett kijelentése érvényességét. Az antikvitás idején, Shakespeare korában, és az ezt követő században a drámaíró olyan közönségnek dolgozott, amelyet ismert. Ezért tevékenységét egyszerre motiválta a nyilvánosság és az a szilárd hit, hogy müve végső értókét majd a színház biztosítja. Akár valóságos, akár kvázi-rendelésre irt tehát, mindig aktuális - politikai, erkölcsi, szórakozási stb. - szükségleteket elégitett ki. Hogy a párhuzamos fejlődésnek ez a fölöttébb termékeny és normális periódusa miért, milyen okok hatására szakadt meg a 18. század végén, azt jelenleg nem áll módunkban tárgyalni. Annyi azonban bizonyos, hogy e folyamatban sokkal több tényező közreműködésével kell számolnunk, mint az első pillanatban hinnénk. Mert gondoljuk csak meg: ahhoz, hogy valaki ugy üljön le drámát imi, hogy sem a várható közönségigényt nem ismeri /sőt nem is érdekli!/, sem a darabját nem akarja /vagynem tudja / színházba adni, milyen mértékben kellett megváltoznia a társadalmi tudat egészének és benne az egyes ember kulturális igényének. Az a drámai mü, amely eleve a magányos olvasó számára készül, mert az anonim nyilvánosságot az iró ellenségének érzi, a dráma formaelemeinek, évezredes hagyományainak jelentékeny módosulásához vezet. Másfelől viszont - és ez is törvényszerű - ezt a szétválást a színház is megsínyli,.mert jelentős drámák hiján a szellemi züllés útjára lép. Rendkívül tanulságos bizonyíték ehhez a Faust egész előjátéka, amelyből emlékeztetőként csupán az Igazgató néhány sorát idézzük:
