Földényi László: Dráma vagy színjáték. A színházművészet esztétikai sajátosságairól (Színházelméleti füzetek 1., Budapest, 1975)

szoláltatásában viszont az alapot jelentő dráma, vers, no— szoláltatásában viszont az alapot jslento drama, vera, novella stb. csak az interpretálás /és nem egy uj tükrözés alapján előálló* uj minőség/ szintjén engedi az értelmezés, a gondolatáthelyezés, a jelentésszükités vagy -bővités többletét. Ez alkalmasint széles skjálán,mozoghat, anélkül, hogy az értékek relativitását sugallná. Bernini, Szent Teréz látomása szobra, a Mona Lisa sokféle, olykor ellentmondó értelmezése szintén nem az értéket,teszi vitathatóvá, hanem az alkotás belső gazdagságára utal. Ez a színházművészetben sincs másként. A szinház interpretációja a dráma alapszövetéhez képest nem valamilyen merőben uj esztétikai tartalmat eredményez, hanem a dráma világán belül, a gazdag jelentésudvar szellemének megfelelően hangsúlyos helyzetbe emel egy jelentés-lehetőséget. Az interpretálás fogalmát egyértelműen kimeritő színjáték és a kifejezetten előadóművészét között még egy közös vonás található, és ez az objelctiváció tüpékenysége, egyszerisége. Mijrel.a problémára még visszatérünk, itt csak jelezzük e tényt. Másrészt,.ha a szinjátékmüvészetet el akarjuk határolni egyéb, un. előadó, reprodukáló művészettől /irodalmi és felolvasó szinpad, hangverseny stb./, jogosnak tűnik a kettős tükrözés elvének erőteljesebb hangsúlyozása. Mert igaz ugyan, hogy legáltalánosabb alapjukat tekintve mindegyik interpretál

, de a megjelenítésnek ebben a minőségében, tehát az interpretáción belül a repro

dukálás sokkal találóbb az un. előadóművészetekre, mint a színházművészetre. Miért? A színjátékművészet az előadás céljára kiválasztott drámától szabadabban eltávolodhat; a lirai alkotás és az előadóművész kapcsolata mérhetetlenül kisebb mozgási teret tesz lehetővé. De a miértr

e adott válasz ezzel még nem merült ki. A vers, a.megszólaltatott zenedarab - eredetét tekintve - a hallás, a nyelv egynemű közegére épül.