Szebeni Zsuzsa: A Figura Stúdió Színház (Skenotheke 3. Budapest, 2000)

VIII. Interjúk - Bocsárdi László - rendező

kapaszkodót, és ez a színház volt. Másrészt a kiindulási pontom az volt hogy a színház, amit magam körül láttam, borzalmasan hamis volt. Azt gondoltam, hogy nem lehet ez a színház, be akartam magamnak bizonyítani, hogy a színház más. A temesvári Thália is ilyen indulatokat váltott ki belőlem, megtanított a műhelymunkára, a tréningek rávezettek arra, hogy a színház az egy nagyon gyakorlati dolog, ami az emberek közötti rezdülések egymásra hangolódásából jön össze, az összezártságból születnek meg közös dolgok, amelyek színházzá alakíthatók. Ezzel a hatéves élménnyel indítottam el a Figurát, azt is mondtam, hogy nem próbálunk, hanem közösen játszunk. Volt egy csomó olyan ember, aki önmaga számára a színházat nem tudta volna elképzelni. így olyanok is bekerültek, akik nagyon izgalmasak voltak később, viszont első pillanatban nem lett volna kedvük színházat csinálni. A kisvárosban, az értelmiségieket akik megjelentek, én az első pillanattól kiszúrtam, és ha kiderült, hogy nyitott a világ fele és keresi a helyét, tehát hozzánk hasonló, szép lassan meggyőztem, hogy jöjjön próbára, mindenféle kötelezettség nélkül. "Csak gyere be, de ha van kedved hozzál magaddal tréningruhát és sportcipőt". A próbák olyanok voltak, mint a játékok, bárkit be tudtam vonni. Gyakorlatilag a hat év alatt 1984-1990 között legalább ötven ember megfordult a csapatban. Megmaradt egy olyan tíz emberből álló mag, akikre építettem az előadásokat. Az elmélet és a gyakorlat egyaránt fontos, a színház az emberek egymással való beszélgetéséből születik meg, tehát az emberek elkezdenek beszélni a világról, az életükről és akkor a problémák észrevétlenül megfogalmazódnak. Nem kell egyéb mint valaki, aki ezt fontosnak tartja színházi nyelvre ültetni, a társaságot rá tudja venni, hogy ezt lépésről lépésre meg is csinálja, meg is élje egy történet kapcsán. Ahhoz, hogy ezt át lehessen tenni színházi nyelvre, ehhez szükséges az olvasás. Kétségbeesetten olvastam a Sztanyiszlavszkij, mert kerestem, hogy a színházat hogyan kell csinálni, mit kell csinálni ahhoz, hogy egy színház legyen az együttlétből. Én megettem azt a könyvet, nem kötelezettségből olvastam, hanem kapaszkodva, ott Gyergyóban nem volt senki, akit megkérdezzek arról, hogy hogyan kell színházat csinálni. Akkor a közlekedés a városok között, nehézkes volt például az, hogy elmenjek valakivel szakmailag tárgyalni. Szinte lehetetlen volt egy előadást elvinni egy másik városba, száz engedély kellett hozzá, és gyanakodtak, hogy miért akarsz nagyvárosban játszani magyarul. Emiatt magunkra voltunk utalva, aminek volt nagyon sok pozitívuma: elmélyült és egységessé vált a társaság, új ösvényt kellett kitaposni. Csupán olvasmány élményeim szerint próbáltam egy színházat elképzelni. Például Artaud-ot olvasva tudjuk, hogy Artaud nem ad egy gyakorlati útmutatót a színházcsináláshoz, hanem igazából a színházat mozgató energiák feltérképezéséről szól. A világ és a színház viszonyát próbálja megfogalmazni, tehát nem ad olyan útmutatást, ami szerint lehet lépni, hanem egyszerűen felébreszti az indulatokat, az energiákat, amelyeknek formát kell keresni. Brook Üres terét is hihetetlen éhséggel 76