Szebeni Zsuzsa: A Figura Stúdió Színház (Skenotheke 3. Budapest, 2000)

VIII. Interjúk - Tompa Gábor - rendező, a Kolozsvári Állami Magyar Színház igazgatója

Olyan volt, mint amikor Kao Szin Csent felfedeztem, akitől a Buszmegállót játszottuk. Evekig nem tudták, hogy ő létezik, hiszen disznópásztor volt, mert száműzték a hegyekbe, és ott alkotta meg a legjelentősebb munkáit. A Vérnász -előadás olyan teljesítmény volt, amit azt hiszem, Bocsárdinak a mai napig is nehéz megközelíteni. Még most is ezt tartom a munkái csúcsának. Nyelvezete természetszerűen fakadt abból a közösségi létből, amit ők nap mint nap megéltek, és volt benne valami szikár fegyelem, egy olyan stiláris és nyelvi egység, amit azóta sem láttam egyetlen munkájában sem, noha voltak előadások, amiben nagyon sok pozitívum volt például, később a Sárkányban vagy az egyik legsikerültebben, az Alkésztiszben. Abban a pillanatban, amikor Laci eldöntötte, hogy a rendezői pályát mint hivatást, mesterséget folytatja, abban a percben kiszámítható volt, hogy a Figura előbbutóbb felbomlik. Itt mindig valamit valamiért fel kellett adni. Nem csak ez, hanem a kilencvenes évek változásai is beleszóltak abba, hogy a Figura mint a szellemi ellenállás kis, de erős fellegvára szétesett. Számomra a 1989 utáni időszak legerősebb élménye, hogy barátságok estek szét. Egyszerűen fizikailag és morálisan is képtelenség, volt mindent megőrizni ez belátható volt. Azt hiszem, hogy a Figurát mint nosztalgikus elnevezést tartották meg, de az már nem az a gyergyói félhivatásos színház volt. Színház, mert most elszaporodtak Erdélyben a színházak - sokszor alulmúlják egymást a különböző vidékeken-. Az az érzésem, hogy közben néhány lehetőséget is elpuskáztak, amikor pedig egy olyan szűz területen mindig sokkal szerencsésebb új színházat létrehozni, első pillanattól ezt a lehetőséget szinte felrúgták cinikus módon.[...] Mit gondolsz mi lenne az ideális formai megoldás a Figura számára? Nagyon nehéz azt megállapítani, hogy mit lehet tenni, hiszen a színházban mindig vannak, ilyen korszakok ezzel is meg kell békülni. Ezek aztán eltűnnek és a nyomukban, a nagy semmi... Ezért tragikus ez a művészet. Mert ha Harag előadásokról kérdezed a fiatalokat, azt sem tudják, hogy mi az. Ez így is van rendjén sajnos, mert a feledés a felkészületlenséggel találkozik. Mert mit is tudunk felmutatni? van egy kritikai tudat, de a magyar kritikai tudatból ez az objektivitás teljességgel hiányzik, vagy csak nagyon ritkán idézi fel reálisan azt, ami végbement. Mivel a magyar kritikai tudat soha nem a színjátszás egészének szólt, hanem mindig megosztott volt, és már előre lehet tudni, hogy ki melyik színház milyen előadásáról mit fog írni. Mit ír, ha jó, ha rossz; ha bukás, hogyan keni el. Hogyan támadja meg övön alul személyeskedve, a másikat. Ez visszataszító. Ettől a magyar színházi közegtől és közérzettől, a magam részéről személyesen is gyakorlatilag és a színházzal is, eltávolodtam mert úgy érzem, hogy ez egy zsákutca. A világszínjátszás térképen a magyar színház nem nagyon van jelen. Mit is lehetne tenni egy megváltozott valóságban úgy, ahogy Marosvásárhelyen nem lehet feltámasztani a Székely Színház szellemét, valószínűleg csak egy más színházat lehetne csinálni, egy új társulatot, bátrabb lépésekkel. Ugyanígy nincs kontinuitása 108