Szebeni Zsuzsa: A Figura Stúdió Színház (Skenotheke 3. Budapest, 2000)

VIII. Interjúk - Tompa Gábor - rendező, a Kolozsvári Állami Magyar Színház igazgatója

Akkor egy olyan fontos dolog történt meg, ami a színházban nagyon ritkán adatik meg, amikor az ember úgy érzi, hogy ott először és egyetlenszer történik meg valami. És a legjobb "színház" mindig az, ami először történik meg. Később ezt a fajta esszenciális élményt nem tudták nyújtani. Kronológiailag fordított sorrendben láttam az előadásokat, a Vérnász után az Übi'A. Az is nagyon jó előadás volt, de sokkal távolságtartóbb, másképp jó, szellemes, a szöveg is hatott, áthallásai voltak. A Vémásznak nem áthallásai voltak, az maga volt a keserves és konok lét, amit ők ott, Gyergyószentmiklóson megéltek. Ok ezt tudták felmutatni, mint önazonosságot. Eggyé váltak a történettel, vagy azzal a helyzettel, és ettől ez az azoknak az éveknek az egyik legjelentősebb, színházon-túli élménye. Akkor rögtön fontosnak is tartottam, hogy tapasztalataimat elmondjam az egész társaságnak. Emlékszem, hogy valakinek a lakásán gyülekeztünk, buliszerűség volt, és beszélgettünk néhány órát. Arra az előadásra lejött Visky András, és Ferences István is Csíkszeredából. Akkor bátorítottam Lacit, hogy felvételizzen, bár a gondolat már kialakulóban volt, hogy valami történik. 1990-ben újra felhívtam, hogy jelentkezzen a rendezőszakra. Még láttam egy kedves gyerekelőadásukat, a Tutyi-Mutyi Mókát, amit itt Kolozsváron az előcsarnokban adtak elő. Jó volt az, hogy egyet akaró, értelmes társaság volt és, azt hiszem, hogy Lacira sokan hallgattak. Aztán sokan kiléptek a világba, és úgy érzem, hogy a Figura felhígult és erőltetettnek érzem, hogy intézményesült. A marosvásárhelyi Szentgyörgyi István Akadémián, Bocsárdi László, Barabás Olgával és Kövesdy Ispánnal együtt, a te rendező osztályodba került. Mikor elvállaltam azt az osztályt kikötöttem, hogy azok a tanárok közül, akik a színész szakon tanítanak, a rendező osztályban ne tanítsanak. Egyrészt, mert úgy érzem, hogy ott egészen más oktatási program szükséges, másrészt, mert kínos helyzetbe került volna egy egyetem, ahol a diákok egy idő után többet tudnak, mint a tanárok. Ez az elv két évig működött, de utána pénzhiányból, vagy az odafigyelés hiányából, már nem így történt, nekem konfliktusaim támadtak a Főiskolával. A vitát az robbantotta ki, hogy 38 év után először tarthattunk magyarul felvételit rendező szakra. A kérdés az volt, hogy két egymást követő évben ezt megismételjük-e, vagy sem. Az első évben öt helyre körülbelül negyvenen jelentkeztek, és a legjobb indulattal sem tudtunk felvenni csak négyet, ebből is három lett gyakorló rendező. A negyedik, Rusz Mónika, Párizsban él és iskolákban színház órákat tart. Ezek után a következő évben logikusnak tűnt, hogy nem szabad felvételit tartani, mert ennél már csak rosszabb lehet a felhozatal, hiszen nem terem minden bokorban rendező tehetség. Szükség lett volna tehetségkutatásra, felkészítőkre, az iskolákban nem nagyon volt hagyomány, a többség érdeklődési köre inkább a reál szakokra irányult. Az a lényeg, hogy ezek figyelembevételével, nem kellett volna felvételit tartani, mert csak egy csoda folytán 105