Káich Katalin: Somlay Artúr, a pályakezdő színész - Skenotheke 6. (Budapest, 1999)
Neki kell ezt egyedül megtenni, hiszen még a haladó szelleműséggel kacérkodó helybeli kritikus, Tópits Zoltán is megrökönyödéssel vette tudomásul a darabválasztást. Váltig azon csodálkozott, hogy írhatott a világirodalmi viszonylatban olyan nagyra értékelt szerző olyan elképesztő borzalmat, mint amilyen a Kísértetek. „Legyen bár az író elismerve a világ egyik legzseniálisabb emberének a mai darabja visszataszító, az élet rideg realizmusával űzött kacérkodása pedig utálatos - írta a többi között a Bácska referense. Meséje érthetetlen és rosszhiszemű. ... Osvald alakja, aki állítólag azért, mert apja feslett életet élt, agyalágyulással bűnhődik apja életéért, mint emberi alak csak a kórházban lehet érdekes, a színpadon csak arra szolgál, hogy egyes művészembereknek alkalma legyen mimikái ügyességét bebizonyítani”.120 Somlaynak tehát nemcsak „a szíves közönséget” kellett kárpótolnia a „tengernyi mulasztásokért”, de hitelt kellett tennie Ibsen világirodalmi nagysága mellett is, valamint azt is be kellett bizonyítania, hogy az Osvald-szerep nem holmi „mimikái ügyesség”-féle prezentálására ad alkalmat a feltűnési viszketegségben szenvedő színésznek, hanem olyan színészi feladat, mely nagy szakmai felkészültséget, kiváló színpadi érzéket, egy autentikus és félreismerhetetlen színészi tehetséget igényel. Egy botrányos helyzet lehetőségének az árnyéka tornyosult Somlay feje felett. Lehet hogy ez is hatással volt arra, hogy a nézőteret színültig megtöltötte a közönség. Végül is Somlay választása a közönségnek a rendkívüli, a szokatlan, a nem mindennapi élmény iránti éhségét is táplálta, de feltehetően számosak voltak azok is, akiket a nagyszerű Cyranoalakítás élménye hozott el a színházba. Jutalomjátékának estéjén Somlay „szuggesztív játékával” szinte megdöbbentette a közönséget, magával sodorta az igazi művészet világába, és mindenkit arra kényszerített, hogy fenntartások nélkül kövesse őt. A közönség lélegzet-visszafojtva követte az előadás menetét, hogy azután az előadás befejezését követő, megrendült pillanatnyi csend után felhangozzék a művészi teljesítményt megjutalmazó, szűnni nem akaró taps. A kárpótlás meghatványozódott. Somlaynak nem kellett többet szégyellnie magát az ügyetlenül, sután eljátszott operett-szerepek miatt.121 A kritikus is kénytelen volt ez alkalommal feltétel nélkül fejet hajtani az igaz művészet felmutatásának elkötelezettje előtt. „Somlay - írta a referens - a tökély legmagasabb fokára jutott alakításában. Fényes tehetségével a rútat a borzalmas szép művészi magaslatára emelte úgyannyira, hogy bár minden ide-44