Káich Katalin: Somlay Artúr, a pályakezdő színész - Skenotheke 6. (Budapest, 1999)

günk vitustáncot járt, mégis kénytelenek voltunk gyönyörködni tüneményes alakításában. A rettenetes betegség fokozatos processzusait oly megkapóan mutatta be, hogy szinte betegnek hittük a valóságban is”.122

Somlay elképzelése a szerepmegformálást illetően tehát sikerült. A XX. század egyik legnagyobb színésze pályakezdőként bebizonyította, hogy többre hivatott, mint hogy a vidéki színpadokon szépfiúkat, operett-figurákat, vígjátéki pojácákat tolmácsoljon, de segítségével a provincia közönsége is bizonyított, nevezetesen: az igaz művészet befogadásának képességét még nem vesztette el teljesen, függetlenül attól, hogy a századforduló színházának üzletszerű műsorpolitikája egyre inkább az üres és tartalmatlan szórakoztatás jegyében alakult.

Az emberi és művészi szándék maradéktalan megvalósulásának tanúi lehettek mindazok, akik 1903. január 13-án beültek a zombori színház nézőterére. A fiatal Somlay színpadi játékával tanított, de úgy, hogy közben a színpadi csodával is megajándékozta publikumát. Nem tudjuk, hogy ennek előtte volt-e alkalma arra, hogy emberi és művészi világát ilyen hiánytalanul kifejezésre juttassa. Racionalizmusba merevedett korunk embere minden csodát felrúgott. Egy civilizációs folyamat a végóráját éli. Csoda nélkül nehéz lesz visszatérni az értelmes létezés felségvizeire.

Végül is a csodát nem magyarázni kell, hanem felismerni és belefeledkezni. Ennek a megfizethetetlen és eltulajdoníthatatlan szellemi kincsnek kívántunk ezzel az esszével emléket állítani.

45