Kovács Ferenc: Nincs többé... (Skenotheke 2. Budapest, 1996)

ELŐSZÓ A 80-as évek végén, a 90-es évek elején a posztmodern drámairodalomban eluralkodó századvégi apokaliptikus hangulat egyre inkább teret engedett a „Kezdet" és a „Vég" egybeolvadásának, és a folyamat elemi hétköznapi gondjainak. A háborúk, a forradalmak, a reformok, az államok határainak módosításai ellenére egyvalami nem változott - az emberi magány, az emberek egymásra utaltsága és a szüntelen boldogságkeresésük. Úgy tűnt, hogy a hallatlan, eddig még soha nem tapasztalt technikai és civilizációs fejlődés szinte magával ragadja a társadalmakat, közösségeket, és „átröpíti" őket a közelgő új évezredbe. Azonban kiderült, hogy a tükörüveggel burkolt paloták nem engedik az utcákat örökös vándorként járó hontalan embereket átlépni a tükör másik oldalára, sőt még szerencsétlenebbé teszik, mert szembesítik őket visszatükrözött önarcképükkel. Egyre több kortárs dráma szól erről, szinte visszaidézik a hajdani olasz neorealista filmek hangulatát és világát. Szerte a világon a színházak repertoárjában újra divatba jött a 60-as évek angol és amerikai drámairodalma - Arnold Wesker, Harold Pinter, Tennessee Williams színművei több mint három évtizeddel később is a családi, a társadalmi szituációk hiteles elemzéséről szólnak, az emberek közötti konfliktusok megoldatlanságát, tragikus kimenetelét mutatják. JON FOSSE - a fiatal norvég drámaíró e kötetben szereplő drámája - alapszituációjában ehhez a vonulathoz tartozik, azzal a többlettel talán, hogy a hősei szemlélődőbbek, és úgy próbálnak kitörni számkivetettségükből - Isten szegényeiből úgy kívánnak lelki gazdagokká válni, hogy képzeletükben a legszigorúbb szertartás, társadalmi rituálék keretein belül helyezik el a maguk történéseit. Ágnes és Fredrik története két magányos ember sorsa. Találkozásuk helye - egy busz váróterme, ahonnan nem utaznak, nem utazhatnak el, hanem csak várják, hogy történjen valami. Ágnes azért nem hord órát és öngyújtót, hogy legyen alkalma tüzet kérni, és éppen megkérdezni az időt, hogy így az emberek közelébe kerülhessen. Az ilyen emberek élete a véletlenen múlik, a véletlenre épül, s ami bennük állandó - az a várakozás és az örökös bolyongás állapota. A gyökértelenségre, a mulandóságra utal Ágnes anyjának mondata - „tudom, hogy nem szereted a cserepes virágot ... tudom, hogy a 5