Pukánszkyné Kádár Jolán: A Budai Népszínház története (MSZI, Budapest, 1979)

magyar különlegességet lát bennük. A királyné példája gyújt és követésre ösztönöz.. "A királynő kedvét leli a népszínműben - Írja 1868-ban a Fővárosi Lapok -, melyet sok delnő és uraság hibás felfogásból indulva ki, le szokott nézni." Szigligeti népszínművei, melyeket Füredi visszavonulása /1863•/ óta a por kezdett belepni, újra előkerülnek, s a szinhaz új népszinmüénekésről és énekesnőről gondoskodik: 187o-ben szerződteti Tamássyt és Blaha Lujzát. Az operett éppúgy nem volt Molnár szívügye, mint a népszínmű. Zenéhez nem értett. A zene mindig gyenge oldala volt a budai Népszínháznak; Molnárnak a látásban merül ki minden tehetsége, s a hallásra már nem jut belőle. Már az első ciklusban is gyakoriak a panaszok, hogy a zenekar tagjai "egymástól nemes függetlenségben kezelik hangszerüket". Az operett csak annyiban érdekelte, amennyiben egyúttal látványos darab is volt. Molnár úgy állitotta össze műsorát, hogy Ő szerepelni és érvényesülni tudjon benne. Ez kétféle módon történt: vagy mint szinész szerepelt, vagy mint rendező. Mint szinész tragikus hősöket és a francia melodráma késő hajtásainak hatásos szerepeit szerette játszani. Innen második ciklusában a sok francia és erősen francia hatás alatt álló úgynevezett társadalmi dráma. Ezeknek szinrehozatalával igyekszik megelőzni a Nemzeti Szinházat és bosszantani Szigligetit. Mint rendező csak a kiállitásos darabokban élte ki magát. Rendezői becsvágyát nem a hétköznapok összevágó előadásai teszik. A szinészek sokszor nem tudják szerepüket, rögtönöznek s nem mindig Ízlésesen, népszínművekben krinolinos és "kopfpuccos" parasztlányok vonulnak fel. A rendező Molnár nem marad a színfalak mögött, mint láthatatlan kéz, a rezdezvény önmagáért való spektákulum lesz nagy reklámmal a szinlapon és a sajtóban. Szöges ellentéte Szigligetinek, a puritán Laube-tanitványnak, ki az előadás tengelyébe a nemesveretü színpadi beszédet helyezi.