Pukánszkyné Kádár Jolán: A Budai Népszínház története (MSZI, Budapest, 1979)

használni. "Exaltait nő, akit a híresség vágya sarkal; magyar Pustovojtov. Az arisztokrácia szabad élete miatt kitiltotte köréből, ezóta egészen az irók és művészek karjaiba vetette magát.** Különben a grófnő kész forradalmi célokra sajtót állítani. Molnár szerint ki is nyomattak rajta egy "Ezer magyar hajóra száll megmenteni honét" kezdetű költeményt, melynek példányait Az ördög pilulái kellékei közt csempészték haza, de ezzel aztán végetéri Molnár és Apraxin Júlia emigrációs és forradalmi működése. A "tanulmánynak" talán valamivel több jutott a párizsi útban. Molnár emlékirataiban szinesen és részletesen Írja le a második császárság Párizsát. Különösen fényes katonai parádéi és szinházi látványosságai ragadják meg. A PorteSaint-Martin szinházból Az ördög pilulái

t hozta Pestre, a Châtelet-ben a Peking ostroma és a Marengó c. hadi látványosságok kápráztatják el, s ez utóbbiból készítteti majd második ciklusában a Bem hadjárata c. látványosságot. Nemcsak este, hanem nappal is járja a színpadokat, s diszitőmunkásnak áll be, hogy Az ördög pilulái titkait kilesse. Egyénileg leginkább Lemaítre sorsa hatja meg, saját lényének képét látja benne; mint róla irt cikkéből kitetszik, Lemaitre az ideálja, aki a szinészi dicsőség és diadalok mámorában zajos és kicsapongó életet él és Rosciusként örökké vendégeskedő asztalán "nektár és kanárinyelv pástétom" diszlett. Mikor a dicsőség és az ifjú erő fogytán volt, s ezzel a milliók is, a jóbarátok serege szétfoszlott s ő a kortinahúzók s szinházi szolgák közt keresett barátokat; ezeknek már csak frikandó és gyenge rajnai jutott. Végül minden elfogyván, padlásszobában tengette életét. Innen húzta elő a Çhâtelet szinhaz igazgatója, hogy az elkopott látványosságok helyett új szenzációval szolgáljon, s az agg és fogatlan Lamaitre zsúfolt nézők előtt játszotta öt hétig régi nagy szerepét, a Don Ceasar de Bazan

t. Molnár lelkesen nézte kedves szerepét, s később öregen, elhagyatva várta, hogy őt A is visszahívják egyszer, mint az öreg Lemaitre-t. De felette elrohant az idő, s a sors nem juttatta többé könnyelműen