Pukánszkyné Kádár Jolán: A Budai Népszínház története (MSZI, Budapest, 1979)

tanács a Molnárra szóló engedélyt a bizottmányra fogja ruháztatni a Helytartótanáccsal. Molnár György kétségbeesetten a színtársulat egy részét vidékre akarja küldeni és már szeptember lo-én folyamodik, ho.^y Kecskeméten színielőadást tarthasson. Ekkor azonban hirtelen öles hirdetmények jelennek meg, hogy "egy ősz hazafi" adományával lehetővé tette a színház további életét, s az előadások sora november 1-én Dobsa István királyá

val újra megkezdődött. Hogy a segély összege mekkora volt, az ma már nem állapitható meg, s a sajtóban a legkülönbözőbb hirek voltak elterjedve; Molnár emlékirataiban, amelynek adatai nem mindig helytállóak, azt mondja, hogy a grófnő első Ízben a Magyar Sajtó útján 3oo forintot- adott. Másodszor, mint Molnár meséli, az ő élénk tiltakozása ellenére, egy gyémánt diadémját adta oda. "És ott állott szalonjának kandallója előtt az orosz hercegi vér - irja Molnár -, a magyar főúri Qölgy, a fennkölt lelkű Írónő feketében, képe fehér mint az alabástrom, homlokán a szellem világitó fénye, okos nagy szeme telve a sziv forrásából fölbugyogó vizárral, melyből szemének nagy rojtjain égető gyémántcseppek képződve, fényesen ragyogó gyöngyszemekben peregtek a csak nemes érzelmekre dobbanó kebelre." "Hát az ön fejessége és e hitvány ékszer el nem fogadása miatt - monda koronás diadémjára mutatva elvesszen egy ügy, elvesszen kedves kis népszínházunk?!" Szóval Molnár a diadémért a budai takarékpénztárban ll.ooo forintot kapott, ami egyelőre elég volt a színház továbbvitelére. 1863» januárjában aztán bekövetkezett a Dunnnan nagy sikere. A grófnő ezenkívül, mint már emiitettük, negyven zártszéket bérelt ki három hónapra, hogy ezeket budai idegenajkuak közt osszák ki. A Népszinház hálás tagjai a személyzet arcképeit tartalmazó albumot nyújtottak át újévkor a grófnőnek, a "Népszinház védasszonya" cimet adva neki. Molnár pedig ahelyett, hogy a Dunanan mellé most újabb sikerről gondoskodott volna, hogy publikumát megtartsa,