Pukánszkyné Kádár Jolán: A Budai Népszínház története (MSZI, Budapest, 1979)

excentrikus lénye folytán közismert hölgy, aki ultra-magyar törekvéseinél fogva, az ügynek, melyet szolgálni akar, inkább árt, mint használ s erkölcsei sem állanak a legjobb hírben. Batthyány Júlia 1861-ben elvált férjétől, s aki miatt a válás történt cserbenhagyta a reménykedőt, de akkor már nem volt számára lehetséges a családjához való visszatérés. A főúri szalonnak vége volt, s a grófnő Írók és szinészek társaságában, ezek között mindenekelőtt Molnár Györgyben talált vigasztalást. Molnár keresve sem akadhatott volna jobban női megfelelőjére. Két féktelen temperamentum, fegyelmezetlen lélek, erős feltűnési vágytól fűtve. Mindkettőben megvan az a tehetség, hogy népszerű frázisokkal takargassa magánélete foltjait. Erre bőséges alkalmat adott ez a kor, melyben a tettektől visszaszorítva annyira szólamokban él a közvélemény, s a hivők, a lelkesek nagy táborának olyan nagyszámú az élősdije is. Apraxin Júliánál éppúgy, mint Molnárnál, sohasem lehet tudni, hogy hol végződik az igazság és hol kezdődik a komédia. Apraxin Júlia honleánysága csak epizód hosszú életében, amelyet Párizsban elhelyezkedve csakhamar levet, mig Molnár a honi röghöz kötve holtáig hurcolja sok "haza puffogtatását", amelyben mégis csak van valami igaz mag. Ebben a viszonyban azonban Apraxin Júlia a különb; ő az adó fél, aki vagyona roncsaiból segíti Molnárt s a Népszínházát, s ékszereit adja el érte; a párizsi út költségeit is ő viseli, s Molnár a szent ügy leplébe burkolózve, előkelő gesztussal fogadja el mindezt. A sajtó egy része a "honleányságtól" elbűvölve dicshimnuszokat zengett Apraxin Júliáról és Molnárról. Molnár emlékiratai szerint Apraxin Júlia is ott forgolódott azok közt a lelkesek közt, akik a Népszinház telkéről a földet kihordani segitettek, s három nap egymásután földet hordott, földet ásott. Ez nagyon valószínű, mert a grófnő nem maradt el olyan helyről, ahol feltűnést lehetett kelteni. Hogy mikor kezdődtek közelebbi kapcsolatai