Peterdi Nagy László szerk.: Kortársunk a mai színpadon - Az 1984. december 4-5-én tartott maygar-szovjet elméleti konferencia anyaga (MSZI, Budapest, 1985)
Kovács Léna: Székely Gábor és Zsámbéki Gábor oroszdrámarendezései
hát megin csak ez a külső és fájdalmas nézőpont jellemzi, csakhogy a darab természete szerint gyakran effektusaiban is vígjátékba oldva. Például amikor a Manó és Szonya súlyosan összevesz, de közben mind a kettőből sugárzik, hogy tulajdonképpen a másikkal szeretne igazán kommunikálni - hogy ezt tragikusnak vagy komikusnak tartsam, végül is nem tudom eldönteni, illetve a szokásos módon mindkettőt megpróbálom megjeleníteni a színpadon. De A manó egyértelműbben komikus jellegét jelzi a vígjátéki alakok sokasága is, akik nem kerültek át a Ványa bácsib a. Már korábban utaltam rá, hogy hibátlan alkotásnak tartom A manó t. Ma ugyanis már bizonyosfajta rendetlenséget nem dramaturgiai hibának tartunk; nem biztos, hogy ha valami nem tökéletesen lecsiszolt, akkor az hibának tűnik a számunkra. A manó mellékalakjai is az élet szövevényességét jelentik a számomra, s csak még jobban kiteljesitik a darabot. Amitől olyan korszerűnek tűnik minden Csehov-darab, az a tulajdonsága, hogy van egy folytonos meg nem felelés a szereplők személyisége, a helyzetük, a tennivalójuk és az önmagukról, illetve a helyzetükről alkotott gondolataik között. Mivel manapság mindent ironikusan - vagy ironikusan is - nézünk, folytonosan ezzel a kettős látással kell figyelnünk, hallgatnunk azt, ami a szinpadon történik. Mert biztosítva van, hogy mi ne pontosan azt gondoljuk a hősről, mint amit kimond, de úgy értékeljük a helyzetét, ahogyan eljátssza, S ez hihetetlenül aktuális. Igy látjuk ma az életet, igy látjuk az embereket, és igy látjuk a helyzeteinket is, A manón ak bonyolult a vége. Egyszerű szinten persze vígjáték, amelyben a szerelmesek egymásra találnak. Ugyanakkor viszont erőteljesen igyekeztem megépíteni, hogy az előadás végére nekünk ezekről az emberekről már épp elegendő információnk legyen ahhoz, hogy megállapíthassuk: a megoldás mégsem megoldás. A darab végén már olyan mértékű tudásunk van a szereplőkről, hogy nem dőlhetünk be a pillanat örömének."
