Peterdi Nagy László szerk.: Kortársunk a mai színpadon - Az 1984. december 4-5-én tartott maygar-szovjet elméleti konferencia anyaga (MSZI, Budapest, 1985)
Király Istvánné: A szovjet dráma Magyarországon 1945-től napjainkig
a nemes vagy nemtelen, de mindig célratörő szenvedélyek la természetes módon elegyednek a céltalan brutalitás megnyilvánulásaival, A brutalitás állandóan jelen van, s ebben a tényben mintha a sors közönye mutatkozna meg, Ivan ebből vezeti le saját istentagadásának elméletét. Mivel a színpad nyelve elsősorban fizikai, és csak másodsorban verbális, az olyan mozzanatok megjelenítését, mint például amikor Dmitrij véresre veri az apját, vagy megtépi a törzskapitány szakállát, vagy magát a gyilkosságot nemcsak azért tartottam fontosnak a színpadon ábrázolni, mert drámaiak, hanem azért is, mert brutálisak. Viszonyunk e brutalitáshoz nem egyértelmű. Egyfelől elitéljük, és iszonyodunk tőle, másfelől azonban meg kell értenünk, hogy csak egy ilyen világban születhetnek Zoszima atyák, csak itt hangozhat el igazán az a híressé vált mondat: w Én az ő jövendő nagy megszenvedése előtt hajoltam meg. w Mert a brutalitás itt nem más, mint keresztje a közös szenvedésben összeláncolt létezőknek, ahol nemcsak annak fáj, akit ütnek, annak is, aki üt. Az Így szemlélt brutalitás egyetemes részvétet ébreszt, amely nem abból a leegyszerűsített etikai magatartásból áll, hogy elfogadjuk a jót, és elitéljük a roszszat, hanem a létezés teljességéhez tartozó ellentmondások megértését kívánja tőlünk. Ez a megértés persze korántsem jelenti a rossz elfogadását vagy az abba való passzív beletörődést. Ellenkezőleg: bizik ennek az emelkedett szellemű aktivitásnak a terjedésében, amely mintegy magába feloldva szüntetné meg a gonoszt, és nem hisz abban, hogy erkölcsi itéletelnk hatására múlna el. Szinte nem találtam olyan dramatizációt, amely elmulasztotta volna annak az epizódnak a megemlítését, amelyben a brutalitás valódi csúcspontjára jut. Arról a jelenetről van szó, amikor egy nyugdíjas tábornok kedvenc vadászkutyája lesántul, mert az egyik parasztfiú megdobta kővel. A tábornok úgy áll bosszút, hogy a gyereket a többi kutyával élve szétmarcangoltatja. Kétségkívül félelmetes történet, én azonban mégsem ezt választottam, hanem egy másik, a regényben rögtön utána következő rész ragadta meg a fantáziámat. Ebben egy anya éjszaka a fagyos, sötét mellékhelyiségbe zárta a saját kisgyermekét, arcát pedig bekente
