Peterdi Nagy László szerk.: Kortársunk a mai színpadon - Az 1984. december 4-5-én tartott maygar-szovjet elméleti konferencia anyaga (MSZI, Budapest, 1985)

Király Istvánné: A szovjet dráma Magyarországon 1945-től napjainkig

denciák csapdájába szorult. Egyfelől szeretné drámai formában visszaadni a mii totális gazdagságát, másfelől viszont számolnia kell azzal a könyörtelen tényezővel, amellyel a regényírónak soha: az Idővel. De ez én számomra a dramatizációkból mégsem szók a mellékszálak hiányoztak, amelyek a drámai sűrítés elemi követelményének estek áldozatul, hanem azok a mozzanatok, amelyek révén a regény univerzalitása válik észlelhetővé. A mü tele van drámai robbanások sorozatával, amiket vagy megelőz, vagy utólag kísér a szereplők lelkében lezajló erkölcsi vagy ösztönélet konfliktusainak elemző bemutatása. Ezt az Író hol párbeszédes formában oldja meg, hol pedig Írói kommentárban közli. Az általam megismert dramatizáclók azonban épp a drámai robbanások bemutatását kerülték ki, vagy úgy, hogy teljesen mellőzték, vagy pedig a szereplőkkel egyszerűen csak elmeséltették őket. Ezt a hiányosságot viszont azzal pótolták, hogy monológ, illetve párbeszédes formában azokra az etikai konfliktusokra koncentráltak, amelyek a drámai akciók kirobbanásához vezettek, illetve amit ezek az akciók a szereplők lelkében okoztak. E szemlélet jegyében aztán a regényből olyan színdarabok keletkeztek, amelyekben a szereplők hol Intellektuálisan, hol pedig indulatosan társalognak azokról az eseményekről, amiket ml, nézők soha nem láthatunk, mert mindig valahol másutt, a szinpadi időn és téren kívül történnek, A drematizációk többsége olyan regényben jelenetek drámai megjelenítéséről mond le, mint például: Dmitrij verekedése apjával, az iskolás gyerekek megkövezik Iljusát, Iljusa megtámadja Aljosát és megharapja, Dmitrij véres akciója az apai ház kertjében, Ivan megőrülése a bíróság előtt. Pedig ezekben a legaprólékosabb Írói részletességgel kidolgozott jelenetekben nemcsak a cselekmények izgalma köt I

e bennünket, hanem ez a jellemábrázoló erő is, amelynek révén a szereplők egy-egy emberséges vagy embertelen gesztusa, szitkuk vagy elharapott félmondatuk többet árul el róluk, a sorsukról, az életüket egyetlen hatalmas drámává süritő szenvedélyes természetükről, mint bármilyen hosszú társalgási jelenet. Ezek az epizódok kivétel nélkül bele Is kerültek az általam készített dramatizációba, hiszen velük