Peterdi Nagy László szerk.: Kortársunk a mai színpadon - Az 1984. december 4-5-én tartott maygar-szovjet elméleti konferencia anyaga (MSZI, Budapest, 1985)

Király Istvánné: A szovjet dráma Magyarországon 1945-től napjainkig

játszódott vulkáni kitörések és egyéb tektonikus mozgások foglalkoztatják. Vajon történhet-e megbízható rekonstrukció? Nem egyéb-e az ilyesfajta érdeklődés, mint szellemi kaland? S végül szükség van-e egyáltalán a prózai müvek daramatizációjára? Elképzelhető-e az alkotó fantáziájában feltételezetten megtörtént drámai eseményekhez hü szinpadi interpretáció? Az ilyesfajta elméleti kérdéseket persze a gyakorlattal foglalkozó ember mindig utólag teszi föl, amikor kételyeit félretéve, ösztöneitől vezérelt munkájával erre már eleve válaszolt. Igy cslekedtem - mert nyilván igy kellett cselekednem - én is, amikor hosszas vivódás után hozzáláttam A Karamazov testvérek daramatizációjához. Mint minden nagy mü, ez is: univerzum. Megtalálható benne az emberi élet mozgó rendszerének minden lényeges jelensége. De univerzummá mégsem e leltári teljesség által válik, hanem azzal, hogy ábrázolni képes „a világban uralkodó társadalmi, erkölcsi és ösztönélet vonzó- és taszitóerőit, amelyek az emberi jelenségeket mint valami örök bolygókat mozgatják, és kormányozzák agyunk számára alig fölfogható röppályákon. Mert épp e röppályák rajzának és természetének megismerése az, amely az értelmet új és új rohamra készteti, mert nem szűnik bennünk a vágy és a remény, hogy az értelmetlen, lélektelen és brutális emberi cselekvések egész történelmünket jellemző és már-már törvényszerűnek tűnő sürü ismétlődése mögött megpillantsuk és felismerjük a a világ igazi akaratát. E kísérteties univerzumban való bolyongásunkhoz kisérőt is ad mellénk az iró: Aljosát. Az ő naiv, a kolostor steril tisztaságú világához szokott pillantásai vezetik tekintetünket, s mintegy társul fogadott szemtanújává válunk a legvégletesebb ellentétek összecsapásának; féktelen gyűlölet és féktelen szeretet, végtelen gyöngédség és végtelen brutalitás, minden létező iránt érzett felelősség és minden'létezőn áttipró szenvedély, költészet és mocsok, tragédia és burleszk, misztikus bölcselet és infernális téboly váltják egymást hajszolt ritmusban. Ebben az extenziv és intenziv teljességben valóban elbizonytalanodik a dramatizáló, aki szintén ellentétes ten-