Peterdi Nagy László szerk.: Kortársunk a mai színpadon - Az 1984. december 4-5-én tartott maygar-szovjet elméleti konferencia anyaga (MSZI, Budapest, 1985)

Király Istvánné: A szovjet dráma Magyarországon 1945-től napjainkig

rült Jevgenyij Svarc 21 bemutatóval, továbbá A. Vampilov, V. Gelman, Ca. Ajtmatov, V, Katajev, s vezet 18 bemutatóval /közülük 14 az utolsó öt évre esik/ - Mihail Bulgakov. A drámaválasztás mellett a gondolatiság fokozott igényéről tanúskodott a G« Tovsztonogov szinházának 1969-es vendégjátéka alkalmából bemutatott Kispolgárok sikere. Nem utolsósorban a G. Tovsztonogov előadásaival. A. Efrosz munkásságával, a Tganeka eredményeivel, a Szovremennyik törekvéseivel való ismerkedés hatására nyert teret szinházmüvószetühkben az un. rendezői szinház. S ebben az új, öntörvényű színházi megoldásokat kereső irányzatnak a kialakulásában - mint egy jellegzetesen ilyen tipusú műhelynek, a kaposvári színháznak igazgatója, Babarczy László vallotta - meghatározó szerepet játszott a szovjet színházi reneszánsz. /Lásd a Szinház 1982. decemberi számában megjelent nyilatkozatot./ Ez a folyamat, mely - mint G. Tovsztonogov mondja - a korszerű színháztól tömörséget, maximálisan letisztult, konkrét kifejezőeszközöket, intellektuális színjátszást követel, ma sem zárult le. A színházat befolyásoló közvélemény ma nem olyan szinházat igényel, amely elringatja, hanem olyat, amely felrázza a nézőt, elgondolkodásra készteti a társadalom és az élet problémáin. A gondolkodó, gondolkodtató színháznak ez az igénye határozta meg az utolsó években is a sajátos magyar befogadói atmoszférát s igy e rendezők darabválasztását-értelmezését is. Az intellektuálisan távolságtartó, többszólamú, korszerűen elkötelezett szinház vált eszménnyé. Ezért kaptak különös hangsúlyt /41 bemutatóval az elmúlt öt évben/, s szerepeltek minden más ország klasszikusainál nagyobb számban színpadjainkon a nagy orosz klasszikusok,, Sajátos játékstílus jellemzi ezeket az előadásokat: egyfelől egy Gogolt idéző parabolisztikus, elvontabb, grozeszkebb játékstílus, "fantasztikus realizmus", másrészt pedig egy Dosztojevszkijt idéző tragikusabb hangvétel. Ha nem is általánosnak, de dominánsnak lehet mondani az ilyen jellegű s til us törekvést. Igy érthető meg Székely Gábor rémálomszerü, bizarr-fantasztikus vízióba játszó Tarelkin-rendezése a Nemzeti Színházban. Ennek kapcsán hivta fel Almás! Miklós a figyelmet arra, hogy