Peterdi Nagy László szerk.: Kortársunk a mai színpadon - Az 1984. december 4-5-én tartott maygar-szovjet elméleti konferencia anyaga (MSZI, Budapest, 1985)

K. L. Rudnyickij: A szovjet-magyar kulturális kapcsolatok és az új színpadi formák keresése a színházművészetben

ják, hogy ha egyszer Csurka és Horvai "agresszív realizmusa" vonz, ha köszönettel adózom azoknak az elkotóknak, akik bátran elénk tárják korunk társadalmi kölcsönhatásainak legviszszatetszőbb életmódbeli és pszichológiai sajátosságait, akkor el kell utasítanom Hernádi és Jancsó könnyed, ünnepi teatralitását. Én pedig - ismétlem - rajongtam azért az előadásért, s különösen Jobba Gabi játékáért, amelyről máig is csodálattal és szeretettel emlékezem. Nyilvánvaló, hogy ezek után sokan "mindenevőnek" titulálhatnának, vagy legalábbis elvtelenséggel vádolhatnának. De én - ha paradoxonnak hangzik is - meg vagyok győződve arról, hogy mindkét jelenség, mindkét tendencia, noha kívülről nézve szöges ellentétben áll egymással, a leghathatósabb támogatást igényli, mert a színpad mai megújulásának sajátos határterületét jelentik. Megkísérlem elmagyarázni, hogy mit értek ezen. Sok iró- és kritkustársam az utóbbi évtizedek színházi életét elemezve /nemcsak szovjet, de a Nyugaton zajló szinház! változásokat is/ azt az álláspontot képviseli, hogy a hatvanas években a jelképes-metaforikus szinház virágzott élénk és szembeszökő képszerüsógével, Maeterlinck és Brecht szinpadi elképzelései felé irányuló érdeklődésével. A hetvenes években a helyzet megváltozott. Felülkerekedett a "Vissza Sztanyiszlavszkijhoz" mozgalom /vagy "Előre Sztanyiszlavszkijhoz" aint egyesek hirdetik/. Vagyis a metafora érdektelenné, a íyilt jelkópiség unalmassá vált, ugyanakkor magasra szökött a valószerűség, az aprólékos hitelesség, a hamisítatlan valóság árfolyama - melyet a szinpad igyekszik is gondosan újrateremteni. E kritikusok véleménye szerint a folyamat - leegyszerűsítve - a teatralitás felől a valószerűség irányába halad. És néhány tény, néhány mü - például Anatolij Vasziljev orosz vagy Temur Gsheidze grúz rendező munkái, Ljudmila Petrusevszkaja drámái - alátámasztani látszik ezt a megfigyelést. Akadnak azonban nem kevésbé jelentékeny szinházi események, amelyek nem illeszthetők be ebbe a sémába. Robert Szturua rendezői kísérletei Tbilisziben, Jonas Vaitkus munkássága