Mályuszné Császár Edit: Rakodczay Pál válogatott írásai (Színháztudományi Intézet, Budapest, 1961)

Előszó

olvasmányosság terén, a források gyűjtéséhez és mérlegeléséhez bizonyos tapasztalatot csak megkívánt. Effélét persze akármelyik egyetemi hallgató hivatalból megtanulhatott, de az autodidakta számára csak keserves csalódások árán volt elsajátítható - vagy egyáltalában sehogy. Rakodczay helyesen Ítélt olyan levelezői felől, akiket alkalma volt személyesen megismerni, vagy akikkel szemben képes volt objektivitását megőrizni, de nehezen bírálhatott el régmúlt eseményekről beszámoló, tisztes aggastyánokat, így bizony a történeti munkák helyenként kiegészítésre szorulnak. A tanítás mellett volt ideje a színházzal foglalkozni. Érdeklődését a levelezés nem köthette le, csakhamar ismét az aktiv szereplés felé fordult. Műkedvelői előadásokon lépett fel, recitáló esteké* tartott. És lépten-nyomon azt kérdezte színész ismerőseitől, mi lenne, ha... Becsületükre legyen mondva, valamennyien eltanácsolták a pályáról. A "finom" Halmi gyöngéd szavakkal, a darabosabb Molnár György az aradi városvégi viskóból küldött patetikus sorokkal, egyaránt megkísérelték, hogy másfelé tereljék érdeklődését. /"Az a kis, formátlan alak,avval a gyenge, színtelen hanggal!", irta bálványa, Prielle Kornélia egy leányához intézett levelében./ Azonban minden szó hatástalan volt. 1887-ben, anyja halála után, rászállt a vagyon, mert nővére már korábban meghalt. Avval sem kellett számolnia, hogy a színi pályára lépése megszomorítja övéit. Felesége nem ellenkezett. Békés házasságban éltek, de az állandó kisebbségi érzéssel küzdő, távoli célok után sóvárgó férj aligha lehetett valami kellemes élettárs, Rakodczay maga pedig élete végén írásban adta, hogy csak akkor volt boldog, ha magánosan, kedvtelésének élhetett. Elindult hát, mint közel száz évvel korábban egy másik pesti tanító, Kelemen Lá.szló, a vándorszinészkedés utján. Több kötetnyi levelezés maradt ennek a korszaknak az emlékeként. Feleségéhez irta őket beszámolva viselt dol-