Deésy Alfréd: Porondon, deszkán, mozivásznon (OSZM, Budapest, 1992)
- Ejnye, a mindenit ennek a ripacsnak - gondoltam magamban -, ez beadta a fülembe a bogarat! Szerepem szerint - a színpadra - az ablakon mászom be a kancellár szobájába. A párbeszéd a következő: - Hogyan, bán, Ön az ablakon jön be hozzám? - kérdi a kancellár megdöbbenve. - Igen, mert a hazaárulóknak így kell menekülni! - felelem én, leszorított - moduláló félben lévó 6 5 - kappanhangommal. Aztán a kancellár kérdezi a csata menetét, amire szintén rendesen megfelelek; végül azt kérdi: - És Schlick? 6 6 Mielőtt a fenti kérdésre feleltem volna, a kulisszák 6 7 mögött álló, Batthyányt játszó igazgatóm, suttogón beszól hozzám: - Kiáltson, az anyja Istenit! Én megzavarodom, elvesztem a fejem - hallgatok. A színész látja zavaromat, ismét felteszi a kérdést: - És Schlick? - Most aztán hangosan - kappanhangon felelem: - Harminchat ágyút és tömérdek ló...t elfoglalt! Harsogó kacagás, tomboló taps! A színpad előtt ülő tiszt urak lovaglópálcájukkal a zongorát verdesték, neveltükben majd lefordultak a székről. - Hogy volt! Hogy volt! - kiáltja a közönség! Négyszáz ember ordít, kacag, teszi a nem éppen szalonkifejezéseket. És én csak állok a színpad közepén, mint egy rakás szerencsétlenség, miközben Batthyány ismét kikiált a színpadra: - Jöjjön ki! Menjen ki, mert mindjárt agyonverem! Kinézek a kulisszák mögé, látom az igazgatómat mint Batthyányt, kezében a sprájccal - léccel -, vérben forgó szemekkel. Megvillan fejemben, hogy henteslegény korában ilyen mozdulattal taglózhatta le az ökröket... A színpad másik oldalán a díszletre egy ajtó volt festve. Megkábult fejjel az ajtónak megyek, a festett kilincsre teszem a kezem, majd dühösen a kulisszának esek, ami rám zuhan. A köpeny leesik rólam, és én ott állok hosszú gatyában, ingben, kalap nélkül, szőke göndör hajammal... Nem sokáig állok, mert kirohantam a színpadról. Még hallom az őrült kacagást, tapsot, ami végigkísér az utcán is, ahogy gatyában szaladok, fekete nagy bajusszal - a lakásomra. Akkor a társulat egy volt kellékesével laktam, akinek még volt egy pár kelléke, köztük egy kapszlis 6® pisztoly, amit én szabályosan megtöltöttem golyóra, azzal az elhatározással, hogy főbe lövöm magam. A kiáltott izgalom után elfogott az éhség - vendéglőbe mentem. Meghúzódva egy kis asztalnál, sajtot - ez volt a legolcsóbb - rendeltem, és egy pohár sört. Éppen, mikor az evéssel végeztem, nagy lármával csörtettek be a katonatisztek - színház után -, és tőlem nem messze, a nekik fenntartott helyre, nagy zajjal leültek. Én rögtön elfordultam, nehogy megismerjenek, mintha bizony azok már a színházra gondoltak volna - de bizony mégis! Ahogy ott ültem - mint egy félig halotthoz illőn - teljesen letörten, mert hiszen ilyen durva nyelvbotlás még nem fordult elő magyar színpadon! Közben többször megtapogattam a nadrágom zsebében lévó pisztolyt. Egy pincér terem az asztalom mellé, kezében tálcán - pezsgős üveggel, két pohárral, amit elegáns mozdulattal az asztalomra tesz. - Parancsoljon, művész úr! - mondja jó hangosan. - Én ezt, izé... nem rendeltem! - dadogom zavartan... de már ott is áll előttem egy csinos - középtermetű szúrós, fekete szemű huszár főhadnagy, összeütve sarkantyús bokáját. - Báró Diószeghy! 6 9 — mutatkozik be, és leül az asztalomhoz. Ez alatt a pincér kipukkasztja a pezsgőt, tölt a két pohárba. - Igyunk! Szervusz! - fogja a poharat, koccint velem. Iszunk. 31
