Deésy Alfréd: Porondon, deszkán, mozivásznon (OSZM, Budapest, 1992)
- Értelmes szöveg a vers! - jegyzi meg a barna, és mindketten jót nevetnek. Aztán mintha összebeszéltek volna, egyszerre a cipőmre kerül a tekintetük, amin a sok foltot a vastagon bekent suviksszal iparkodtam eltüntetni. - Menjen haza, kis színész, hagyja itt ezt a truppot! - mondja szinte kérőn a szőke asszony. - ígérje meg, hogy hazamegy, maga kis szökevény! Elérzékenyülök - a sírás fojtogat - csak fejemmel intek... - Nekem is ad abból a szép versből? - Tessék! — nyújtok egyet a barnának, meghajtva magam. Mind a ketten tempósan összehajtják a színlap nagyságú búcsúzót, és beteszik a retikülbe, aztán ugyanonnan kivesznek két-két darab 20 forintost, és a markomba nyomják... - Nyolcvan forint! - mondom magamban, ennyi pénzem még sosem volt. - Isten vele! Aztán menjen haza! - mondja a szőke asszony, kezet nyújt. Megcsókolom mindkettőjük kezét. A szálloda portásától megtudtam, hogy a két asszony Aradról való, igen gazdagok. Miután végigbúcsúztam a fürdőhelyet - összeszedve még 30 forintot -, egy heti szabadságot kértem az igazgatótól, hogy hazautazzak. Elengedett, de rögtön megkérdezte, hogy mennyit búcsúztam? Megmondtam, hogy harminc forintot; de a nyolcvanról nem szóltam, mert kölcsönkérte volna - soha meg nem adásra. Egy monokli, cilinder és egy szivar Budapestre utaztam, kiruházkodni. A Keleti pályaudvarral szemben volt a Színészegyesület 6 0 nyugdíjintézete. Ide vette útját először minden színész, ha Pestre jött. Ebben az épületben vendéglő, kávémérés volt. Megreggeliztem: habos kávé, egy nagy mákos vagy túrós kaláccsal - hat krajcárért. Akkor a Rákóczi út elejének bal oldalán egymást érték az ócskások üzletei: ruha, kalap, cipő, fehérnemű. Minden bolt előtt az utcán egy úgynevezett „becsülő" férfi állott, aki majdnem az ölében vitte be az üzletbe a bámész vidéki pasasokat. Hogy ezeknek a „becsülők"-nek milyen szemük volt, szinte a csodával határos! Már kint meglátták, hogy a delikvensnek mi kell - és milyen a pénztehetsége, aztán pont ahhoz mérten adtak elébe árban, jóságban, ízlésben mindent. Szóval, kiöltözve kerültem ki a félhomályos üzletből a napfényes Rákóczi útra. És még valami! Egy monokli - a 15 évemmel! Otthon a szülői házban bár volt cigaretta a vendégeknek, a famíliában senki sem dohányzott. Ezt a szenvedélyt tőlünk, gyerekektől sosem tiltották - nem is volt rá szükség. Két nappal hamarabb megsürgönyöztem érkezésem idejét, amit aztán szüleim boldogan újságoltak el a rokonainknak és ismerőseinknek. Egy olyan kis városban, mint Dés, szenzációval hatott, hogy megkerült a Kempfék fia (ami a családunk neve volt), a kisebbik - az a verekedős, utca és város réme, aki régen székkel ütötte fejbe az igazgatót. Majdnem belehalt a jó ember. Azt hozták haza a rendőrök, mert Szliácson szintén fejbe vágott egy embert. - Úgy hírlik, mert kiskorú - javítóintézetbe teszik. Ilyen reklám előzte meg hazajövetelemet. Hát persze, hogy egy ilyen gyermeket a vonatnál kell várni, legalább a fél városnak. A színészethez Désről előttem még csak egy ember került - harminc évvel azelőtt az én akkori igazgatóm, Bátossy Endre - a henteslegény. A vonaton hazafelé azon törtem a fejem, hogy mivel és milyen fellépéssel, eszközökkel tegyem magam férfiassá? Mi lenne akkor, ha amikor kilépek a II. osztályú kupéból, számban egy égő szivar lenne - mondjuk —, a legvastagabb: Britannica! A cilinderem egy kissé jobbra csapódva, bal szememen a monokli, és jobb szám szögletébe teszem a szivart. így képzeltem el - és bíztam a sikerben! 29
