Deésy Alfréd: Porondon, deszkán, mozivásznon (OSZM, Budapest, 1992)
egy lóca, hátamon egy zsák kukoricatorzsa. Vasárnap volt, népszínműt játszottunk, ahhoz kellettek a fenti kellékek. Ahogy megyek az út mellett lévő ösvényen, az úton lépésben igyekszenek a fiákerek. Vonatérkezés volt. Érzem, hogy mellettem az úton egy fiáker erőlködik felfelé, de a sok vacaktól - ami rajtam volt - nem nézhettem oldalt, de ismerős hang üti meg a fülemet. - Nem ismeri? A színészek között van! Egészen fiatal, magas. - Szent Isten! - hiszen ez az én apám hangja, és a fiáker után kiáltok: - Tata! Tata! 5 9 - A fiáker megáll. Apám bámulva néz felém, mustrálgat: - Hát te mi vagy?! - Én - amennyire a sok vacak rajtam engedi - kidüllesztem a mellem, büszkén kivágom: - Kellékes és színlaphordó! - Apám megcsóválja a fejét, csalódott arccal. Azt mondta az a pénzügyigazgatóné - tudod, a Puskásné -, hogy színész vagy! - Ez a Puskásné volt az, akinek a fiát - öt év előtt az iskolában - pofon vágtam, s amiért Pfeiffer igazgató meg akart ütni. Ez a pénzügyigazgatóné Szliácson volt - rám ismert -, és elújságolta szüleimnek - otthon hogy az elveszett fiukat Szliácson látta a színészek között. Szüleim nagyon szerették és becsülték a színészeket. Amikor Désre színészek kerültek, gyakran meghívták a társulat tagjait vacsorára. Egyszer egy kóristáné lakott nálunk, akit az anyám annyira megszeretett, hogy negyven évig levelezett vele, és minden ünnepre 15-20 kilós élelmiszeres csomagokat küldött neki. Az apám egy nagy bőröndben szalonnát, sült libát, kenyeret és süteményt hozott az éhező fiának. Ugyanis az említett asszony azt is újságolta a szüleimnek, hogy mi itt nagy nyomorban élünk, éhezünk. Előadás után fejedelmi vacsora volt - földön ülve — a bútor nélküi szobánkban. Volt bor, mert azt is hozott apám - saját termésűt. Hajnalban már hazautazott, magával akart vinni, de én fontoskodón megjegyeztem: - Nem mehetek, tata, mert el kell még „búcsúzzak". - Kitől, fiam? - kérdi az apám, értelmetlen arccal. - A közönségtől! Az apám úgy csóválta a fejét, mint aki nem érti - de nem firtatta a dolgot. Megígértem, hogy két hét múlva otthon leszek. Visszajövet az állomástól, folyton az járt az eszemben, hogy tudjak hazamenni? Hiszen egy rendes ruhám, cipőm, semmim sincs. Rongyosan állítsak be - szégyenszemre - szüleimhez? Bizony, akármilyen erős voltam is - és nagy kamasz -, elsírtam magamat. Bevallom, hogy most nagyon elfogott a honvágy - anyámat akartam látni, gyermekkorom helyét: az erdőt, a Szamost, mályvavirágos udvarunkat... a nagy - bódító illatú - virágzó bodzafát, ami alatt nyaranta étkeztünk. Másnap reggel, hónom alatt a színlapokkal, ismételten fel-feltörtek könnyeim. Ilyen síró hangulatban kerültem a kávéház teraszára, színlapokat osztani. És már indulok kifelé, amikor a két asszony közül az egyik utánam szól: - Kis színész, jöjjön csak ide! Odamegyek, hosszan rám néznek. Majd a szőke megjegyzi: - Maga miért sírt? Ki bántotta? - Ki vannak sírva a szemei! - mondja a barna. — Elmondom, hogy itt volt az apám - azt akarta, hogy hazamenjek. - És maga nem megy? - kérdik egyszerre mindketten. Vállat vonva hallgattam... - Holnap reggel hozzon magával „búcsúzót", mert elutazunk! - mondja kedvesen a szőke. Reggel meg is jelentem az arany nyomású búcsúzóval a két asszony előtt. A szőke asszony rám néz, majd hangosan - szavalva - olvasni kezdi a búcsúzómat: Hej, de sokat jártam, fáradtam, Amíg nektek a színlapot hordtam, Elszakadt a cipőm, ami volt, Adjatok egy újra valót! 28
