Deésy Alfréd: Porondon, deszkán, mozivásznon (OSZM, Budapest, 1992)
százados fák alatt fogyasztotta el a közönség a reggelijét. Ebben az időben jelentem meg én, a színlappal és a búcsúzóval. De volt egy asztal, ahol két szép asszony reggelizett - egy szőke és egy barna -, ezeknek az asztalára csak színlapot tettem, restelltem a „kolduló" színlapot odaadni. A szőke hölgy rám néz, és kedvesen megkérdi: - És olyan másik színlapot nekünk miért nem ad? - Ez kérem... izé... olyan „búcsúzú"-féle. - Hát már elmennek? Hiszen csak egy pár napja, hogy itt vannak - jegyzi meg a barna hölgy. Ez a két aszony lehetett 26-32 éves; nagyon elegánsak és igen szépek voltak. Másnap már a színlapot a szép asszonyok asztalára, kipucolt cipővel tettem le. Ez volt az egyetlen rajtam, ami pótolta az öltözékem gyenge voltát. - Maga mit keres itt ennél a gyenge kis társulatnál? - ezt a szőke hölgy kérdezte. Én hallgattam. Megszólal a barna: - Mondja csak, honnan szökött maga ide, e közé a banda közé? - Mert maga nem ilyenfajta, mint a többi „művész"!? - Micsoda társaság! Micsoda szegénység! Felváltva beszéltek. Én hallgattam. És hogy nézett rám mind a két nő! Végigszaladt tekintetük rajtam, a fejemtől a lábamig. Aztán, amikor arcomat pirosra nézték már, megszólal a barna: - Holnapra találjon ki valami mesét, hogy honnan szökött meg ezekhez. Reggel majd elmondja! No, Isten vele! - Kezeiket csókolom! - köszönök nekik, és kibotorkálok. Már tovább nem is volt kedvem a búcsúzóval koldulni. Szégyelltem helyzetemet, ruhámat. Eszembe jutottak a szüleim, és most először kezdtem érezni, hogy már nem vagyok gyermek! És este - előadás után - hazamenve, a sötét éjben elfogott a sírás... sokáig zokogva sírtam. Egy pár nap múlva, reggel, amikor a színlapragasztást elvégeztem — kezemben a csirizes vederrel -, szembe jött velem az igazgatóm, és gorombán lehord, hogy már 9 óra, és még nincs a színlap kiragasztva. Ugyanis a színlapokat a fa törzsére szoktam ragasztani — amit ma is megtettem! Utánanézek, és tényleg, a színlapunk le van ragasztva, egy bűvész német szövegű plakátjával. - Tyű, az anyja mindenit ennek a németnek - mondom magamban, és meg is indulok, végére járni a dolognak. Meg is látom az illetőt, amint éppen a nagykávéház terasza mellett - a két szép asszony ismerősöm asztalához közel ragasztja le a színlapunkat, maga a bűvész - egy félszemű ember. Kérdőre vonom. Németül beszél, nem értek egy szót sem. Megfogom a karját, elrántom, ő félrelök. Szidjuk egymást, mint a némák. Megunom a dolgot, derékon kapom, belelököm a vendégek közé, és kezdek a letépett színlap helyett másikat ragasztani. Ismét félrelök, rendőrt kiabál. Körülöttünk abbahagyják az evést, minket figyelnek. Hogy lezárjam a vitát, kapom a csirizes vedremet, és a fejére borítom. Mint egy őrült, kering, ordít, kapkod, hogy szabaduljon a fejére szorított vedertől. A csiriz végigcsurog az arcán, ruháján, ordít...! A vendégek kacagnak, és én leveszem fejéről a vedret... a közönség tapsol. S amíg ő arcát, ruháját tisztítja, én a vedret szívemre szorítva, a vendégek felé meghajtva magamat, köszönöm meg a viharos tapsot. Ilyen nagy tapsot - a színpadon - csak évek múlva kaptam. Másnap a pincér elmondja, hogy a bűvész nem tartotta meg az előadását. Gyulladásos lett - az egyetlen ép szeme. Egy ismerős, aki az apám... Délután, döglesztő hőségben bandukolok, hátamon, fejemen az esti kellékkel, fel a hegyre - a színházhoz. Volt rajtam: három báránybőr bunda, két vadászfegyver, két tarisznya; négy báránykucsma a fejemen, vállamon kapa, kasza. Hónom alatt 27
