Deésy Alfréd: Porondon, deszkán, mozivásznon (OSZM, Budapest, 1992)
- Mire nézve kérdezősködjek? A sörös ember szemem közé néz, pofacsontja megremeg, és kivágja az általam óhajtott szót. - Az erőmre! - No, azzal ugyan nem nagyon dicsekedhetik! - Miért? - És már vérben forog a szeme - miért nem? Miért? No, mondja! - Az utolsó szót már ordítja. A község söröző notabilitásai már felfigyelnek, többen fel is állnak a szóvitára. Az emberemhez lépek, vállára teszem a kezem, és atyailag szólok hozzá: - Nézze, bátyám! Maga így veszi le ezeket az üres hordókat! - És én, ahogy ő csinálta, lerántok egy hordót a földre. Rám néz buta arccal. - Hát hogy vegyem le? - így, ni! - feleltem jó hangosan, hogy hallják a söröző vendégek. Majd tempósan a legmagasabban lévő hordót a fejem fölé emelem, tartom egy kis ideig, aztán szép lassan - mint egy törékeny üveget - a földre helyezem. Körülöttem már többen állnak a vendégek közül, figyelnek. - Ha így veszi le a hordót, ahogyan én... - Az emberem rám ordít: - Akkor mi lesz? Mi lesz, maga hencegő fráter! - Akkor az lesz, kérem, hogy megbirkózunk! Kiteszünk öt-öt forintot, és aki a másikat két vállra fekteti - azé a pénz. Az emberem végignéz a körülöttünk állókon - voltak már vagy húszan -, nagyot nyel, kezdi levetni a bőrkötényét. A gentry kollégám már teszi is le az egyik hordóra az ötforintos bankjegyet. Az emberem is előkotorász - apróban — ugyanannyit. A csendőr őrmester félig súgva, hogy én is halljam, odaszól a gentry kollégámhoz, vizeki Tallián Lászlóhoz: - Ne hagyja, kérem! Dani még eltöri valamijét, nagyon erős ember! A gentry nem válaszol, ellenben fogadásokat ajánlva körülnéz. Már ott állunk félmeztelenül, egymással szemben. Öt percig mókázok vele, aztán hátulról elkapom, felemelem, és a közönség felé fordulok: - Most esik a majom a vízbe! - kiáltással vele együtt lezuhanok a földre. Ő négykézláb fekszik, én fölötte. Aztán egy jobb nelsonnal 3 3 hóna alá nyúlok, és a sörös ember engedelmesen fordul a hátára - két vállra. A gentry tízig számol - hogy a „cirkusz" nagyobb legyen -, én felállók, kezet fogok vele. - Az Istenit magának, hány éves? - nyögi szuszogva, miközben nyakát tapogatja. - Tizennégy! - felelem, aztán szelíd szemrehányással folytatom: - De a hordót nem emelte úgy le, ahogy én! Ezzel még tartozik nekem. - Tartozik a veszett fene! - mondja, és felül a kocsijára, lovak közé csap. Mindenütt - városban vagy községben - volt egy mondvacsinált „legerősebb" ember, vagyis olyan, aki annak tartotta magát. Ezeknek köszönhettem azt az egy-két napi jó kosztolást - úgy kéthetenként - a színészetem első éveiben. A régi színészetről annyit írtak már, hogy unalmas lenne még többet beszélni róla. Sokat koplaltak, fáztak, utaztak, csomagoltak akkor - mi is ugyanezt tettük. Csodálatos emberek voltak ezek az örök vándorlásra ítélt színészek. Hogy miket cipeltek magukkal, az fantasztikus! Volt ott szabó-, suszterműhely, konyhafelszerelés, mosóteknő, asztalra való csecsebecsék, fényképek, fehér egér, kutya, macska, éneklőmadarak, tengerimalac, csóka, teknősbéka és egy bagoly! És hogy tudtak ki- és becsomagolni - költözködni! Kivenni szobákat! Beköltözésük után - két óra múlva - már eltűntek a régi helyükről az asztal- és ágyterítők, képek a falról, bögrék, ablakfüggöny - minden elmozdítható tárgy. A bútorok másképp lettek elrendezve, fel lett forgatva az egész szoba. A falra, sublótra a saját fényképeiket tették ki, mintha legalábbis egy életre maradnának ott. A házaspároknál természetesen az asszony főzött a lakásadó konyhájában. Harmadnapra már ő volt az 17
