Deésy Alfréd: Porondon, deszkán, mozivásznon (OSZM, Budapest, 1992)
úr a konyhában - ott is felforgatott mindent. Megszólta, kritizálta háziasszonya főztjét, tisztaságát. Ripacs volt a színpadon, ripacs volt az életben! És a tagok? Micsoda ambíciók! A színészet iránti lelkesedés, rajongás szinte mesébe illő. A közönség megbecsülése, a köteleségteljesítés úgy ki volt fejlődve ezekben az örökké éhező emberekben, ami a csodával határos. Nem érdekelte őket a közönség száma vagy társadalmi állása - ők tudásuk legjavát adták a nagyérdemű közönségnek, minden körülmények dacára. Ezek között nem egy töltötte egész életét - 40-50 évet - ilyen kis társulatnál, anélkül, hogy reménye lett volna, hogy valaha is „kőszínházihoz" kerül. Kőszínház!?... Ez a varázsos szó! A ripacsok álma, reményük vágya, mennyországa! Ez a szó azt a színházat jelentette, ami tényleg - színház, és nem udvar, istálló, magtár, vendéglő, beszálló vagy nyári aréna. Olyan épület, ami színháznak épült, színpaddal, páholyokkal, díszletekkel - és az elmaradhatatlan süllyesztővel! Az ilyen színháznak volt a ripacs elnevezése kőszínház! Amikor a színészvásáron valamelyik ripacs egy olyan társulathoz szerződött, aminek a kerületében - a sok község között - egy olyan városka is akadt, aminek rendes színháza volt, az ilyenképp hencegett: Én a telet a kőszínházban töltöm... Kezdő színészkedésem idejében - 1890-95 között - az ilyen kis társulatoknál a fizetések kb. a következők voltak: A primadonna, 3 4 tenorista, baritonista havi 50-60 forint. A drámai szereplőknek 5-10 forinttal kevesebb, a kórus tagjainak 25—30 forint. Ez nem is lett volna kevés fizetés - tekintettel az akkori élelmiszerárakra - ha legalább a felét a fizetésünknek megkaptuk volna. A direktor úr - egyszerűen - nem fizetett! Indulásunk előtt - rendesen - elők get kaptunk 5—10 forintig, úgynevezett mozdulási pénzt, hogy a házbéreinket rendezzük, mert a jó hírnévre a direktorunk igen „kényes" volt. Ritkán előfordult - ha nagyon jól ment valamelyik községben -, hogy a direktor úr elsején vagy tizenhatodikán kiadta a fizetésünket: nem az elmaradt sok havit, csak a legutóbbit! Ilyenkor a fizetés előtt - természetesen - törvényszék volt! Színházi törvényszék! Mert a színészet társadalmában bíróság is volt, amely a tagokat pénzbírságra ítélte - az összeg fele az igazgatót, a másik fele a színészegyesület pénztárát illette. Mik is voltak azok a vétségek, amikért a színészbíróság súlyos pénzösszegekkel sújtotta a tagokat? Végszókésés 3 5 - próbán vagy előadáson, szerep nem tudás, helytelen öltözködés, nem jó helyen való ki- és bemenés, rögtönzés, engedély nélkül távozás a városból vagy a lakásból - kétórai hosszabb időre, verekedés, egymás szidalmazása, erkölcstelen élet, utcai botrány, részegség, adósságcsinálás stb... Vagy negyven paragrafus a színészre, és nyolc az igazgatóra. Az ilyen törvénykezést két - a színészek által választott - „színészbíró" vezette, az igazgató elnöklete mellett. Ilyen is csak a színészetnél fordulhatott elő, hogy az érdekelt fél döntsön a büntetések nagyságán. Volt a társulatnál egy kis - másod - szubrett, 3 6 aki négy év alatt egy fillér gázsit sem kapott, az egész büntetésre ment - és mégis nagyszerűen élt... A mi kis társulatunk arcképcsarnoka A primadonnánk: nyolcvan kiló - ötvenéves, szép hangú. Ambíciója a bakíisés a trikós szerep, 3 7 imádja a balettet. A tenorista: 190 cm magas, 60 kiló súlyban, kora majdnem annyi. Arca kicsi, gólyaszerü, feltűnő hosszú a 37-es nyaka, és érdekes barack nagyságú ádámcsutkája, ami éneklés közben valóságos vitustáncot jár. Legkedvesebb szerepe a csinos, fiatal Barinkay (Cigánybáró) 3 8 volt. A közönség különösen a második felvonás duettjét - a fenti primadonnával - élvezte, görögtűz 20
