Deésy Alfréd: Porondon, deszkán, mozivásznon (OSZM, Budapest, 1992)
Másnap - vasárnap — apám felveszi a fekete ruháját, de az ezüstös nyelű ébenfa sétabotja helyett egy jó méteres, keskeny dongát tesz a hóna alá, és elmegy hazulról. Az úton többen kérdezik, hogy hova megy - vasárnap -, kezében a dongával? - A templomba! - feleli barátságosan. Apám a városunkban amolyan legerősebb ember hírében állott. Szép arcú, középtermetű ember volt, de válla szokatlan széles, látszott alakján az abnormis erő. A templom a kolostorral volt összeépítve, csak egy folyosó volt közte, ahol apám a Sánta káplán urat várta, aki misézett, és átöltözni a folyosóra ki kellett jönnie. Hogy mit csinált vele, arról sose beszélt. Annyit tudtunk meg, amikor másnap reggel a gvárdján 1 7 hozzánk jött, hogy a káplán a kórházban fekszik élet-halál között. A karja eltört, feje behasadt. - Mester uram, most mi lesz? - Ha meggyógyul, újra megverem! - De hát, kérem, a kórházi költséget önnek kell fizetni. - Ahogy a törvény ítéli. A gvárdján megijed, bután néz apámra. - Csak nem akar törvényre menni? - Megyek bizony! És velem együtt még húsz katolikus család, onnét pedig a református egyházhoz, hogy áttérjünk! A gvárdján majd' elájult... Aztán könyörgésre fogja a dolgot — rendbe jöttek. A káplán hat hét múlva kijött a kórházból, és azonnal elutazott szép csendben a városból - de nem a sorsomból, épp úgy, mint Pfeiffer igazgató úr. Mi lesz veled, „nagy" fiú? Hát bizony ez nagy gond volt szüleimnek - de nem nekem! Egy 12 éves gyerek - bármilyen abnormisan erős, nagy fiú, csak gyerek az még! - Az én szép fiam nem lehet csizmadia, büdös tímár vagy kádár, mint az apja! Isten ments, nem akarom, hogy a felesége majd annyit szenvedjen a nagy, kongó, kalapáló lármától, mint én. Ebből az anyai kifakadásból kitűnik, hogy az anyám nem nagyon volt az apám mesterségétől elragadtatva - sőt! A nagy összevissza, keresztbe való beszédnek a vége az lett, hogy a fiú kereskedő inasnak megy - de nem Désen, mert itt nagyon is ismerik, hanem a szomszéd szász városban, Besztercén (Erdélyben), ami Déstől hatvan kilométerre volt. Ez a cudar szász város arról volt híres, hogy magyarul senki sem tudott ha tudott is, letagadta. Magyarországról, Erdélyről tudni sem akartak. Ők nem Magyarországon élnek, hanem Besztercén! Ők besztercei állampolgárok. Ebben a külön világú városban üzletet nyitott egy magyar kereskedő - egy gerinces erdélyi ember -, aki gondolt egy nagyot és merészet, cégtábláját „csak" magyarul írta: Daday Árpád Fűszer- és vaskereskedés, dohányárudéi Nahát, még csak ez kellett! Ilyen merészség Besztercén!? Nemhogy elkerülték, de akinek útja volt arra, mindig a bejárat ajtaja előtt, köpött egyet. (Később nekem kellett azt mindig felmosni.) Örömmel vett fel inasnak, mert helyi fiú nem akart hozzá beállni. Szóval elszegődtem 6 évre, koszt, kvártéllyal. 1 8 Tetszettem neki, mert erős voltam. Dolog nem volt, nem jött az üzletbe - hétszámra - egy lélek sem. Hanem egyszer mégis csoda történt! 12
