Deésy Alfréd: Porondon, deszkán, mozivásznon (OSZM, Budapest, 1992)
Főispán-installáció 1 9 volt két megyében: Désen és Besztercén - mert ennek a két megyének mindig egy főispánja volt. Akkor báró Bánffy Dezső, 2 0 korának legnagyobb magyar politikusa, a későbbi miniszterelnök. A díszhintós bevonulásnak - a vonatról - az üzletünk előtt kellett elvonulni, akkor történt az a csoda, ami meghozta gazdámnak a szerencséjét. A főispán négyesfogatú hintója megállott az üzletünk előtt, kilép belőle a főispán, felénk biceg - az egyik lába egy kissé „lólábas" volt —, az üzlet előtt álló gazdámhoz fordul, kedves mosollyal megszólítja: - Maga ennek az üzletnek a tulajdonosa? - Igenis, báró úr! - feleli remegőn gazdám. - Hallottam, hogy maga az egyetlen, akinek magyar a cégtáblája - és a főispán felnézett a cégtáblára. - Hát igen, méltóságos főispán úr! - Kedves Daday barátom, gondom lesz magára! Kezet fogott vele, elköszönt - visszasántikált a hintójába. Egy héten belül az összes hivatalnokok - kivéve a városiakat -, a környék szolgabírái, jegyzői mind tőlünk vásároltak. Megleckéztette Besztercén a szászokat, Désen az oláhokat, akik halálosan gyűlölték; még halála után is járt a szállóige róla: „De cu Bánffy!" (Üsd Bánffyt!). Mint egy igavonó állatnak, annyi dolgom volt reggel 6 órától este 9 óráig. A gazdám kezdett tollasodni és hencegni. Velem gorombáskodott, pofonokat ígérgetett. Házat vásárolt, aminek négy szobabútorát egy kézi targoncán nekem kellett az új lakásba - este, az üzlet bezárása után - késő éjjelig hazatrógerolni - napokon keresztül. Eltelt egy év. - Istenem! - sóhajtottam fel gyakran -, még öt évig kell nekem itt rabszolgának lennem! Halálosan gyűlöltem a várost s annak minden lakóját; ezeket a hosszú x lábú, galuskás beszédű embereket. Gyakran beléjük kötöttem, elláttam a bajukat. Nemegyszer kellett a gazdámnak megvesztegetni a rendőröket, hogy ne vigyenek be, vagy a bírókat, hogy be ne csukjanak. A görögdinnye Közel az üzletünkhöz - egy téren - cirkusz vert sátrat. A cirkusz művészei tőlünk vásárolták be napi szükségleteiket, köztük a díjbirkózó - erőművész —, egy középkorú, hatalmas férfi. Egy alkalommal épp az üzletben volt, amikor lisztet, korpát szállítottak az üzletünknek. A lisztes zsák 85, a korpás 60 kilós volt. Két zsákot vittem együtt be - az egyik vállamon -, ami összesen 145 kiló. Erre a teljesítményre igen büszke voltam! Amikor vagy 20 zsákkal már behordtam, megszólít a német birkózó - aki végignézte a munkámat -, hogy hány éves vagyok? Mondtam, hogy 12 múltam. Csodálkozón megcsóválta a fejét, mustrálgatott, megtapogatta a bicepszemet ; majd félig tréfásan a gazdámhoz fordult: - Főnök úr, maga jól kifogta ezt a gyereket! De nem tanácsolom, hogy megverje, mert ez egy pár év múlva igen erős lesz. Két nap múlva - reggel - öt percet késtem a nyitással. A gazdám már az üzlet előtt várt, dühösen rám förmedt, hogy elkéstem, és szidni kezdett. Bemegyünk az üzletbe, és seperni kezdtem a pult mögött. - Gazember voltál és az is maradsz! Könyörületből idevettelek, mert magyar vagy! Most is egy fél órát késtél! - Öt percet "késtem csak! - dünnyögtem. - Még hazudsz is, mert kenyeret adok neked, te gazember, disznó! - Öt percet késtem - tessék megnézni az órát, még most sincs fél 7! A templom szemben volt az üzletünkkel. - Feleselsz is, az anyád úristenit!
