Deésy Alfréd: Porondon, deszkán, mozivásznon (OSZM, Budapest, 1992)

Amikor a bátyám meghalt - este 9 órakor —, éppen megyei bál volt. A szüleim kétségbeesetten, gyámoltalanul kapkodtak, amikor a régi cselédünk azt tanácsolta, hogy értesíteni kellene Budai bácsit. El is ment a bálba és kihívatta. Rögtön jött, megvigasztalta szüleimet, megírta a szomorú jelentést, és visszament a négyest rendezni a bálozóknak. Szegény ember volt. Olyan ház kevés volt a városban, hogy ó nyáron gyümölcsöt, télen kóstolót ne kapott volna. Mindent a szegényeknek adott. Naplót vezetett arról, hogy ki mikor mit kapott. Néha itt-ott elfogadott egy-egy meghívást keresztelőre vagy ünnepnapra, de jobb szerette, ha az ételt elküldték neki - hogy ő azt a szegényeknek adja. Örökké szaladt, sietett - mert segíteni kellett az embereken! Hatvan-egynéhány éves korában halt meg. Ilyen halottja a városnak még sosem volt. A piac közepén egy doboz állott, amelybe a síremlékére pénzt gyűjtöttek sorban állottak az emberek. Az összegyűlt pénzből hat síremlék is kitelt volna. Síremlékét, ha szünetemben hazamentem, nem mulasztottam el, hogy fel ne keressem egy pár szál virággal. Még egy kis - szinte tragikus - történet iskolás koromból, aztán elbúcsúzom gyermekkorom, szülővárosom emlékétől, jó pár esztendőre. Sánta Angelus

1

3 bűnhődése A református iskolába jártam, mert ott rendes tanítás volt, míg a katolikusban csak egy tanító és a kántor

1

4 tanított, lévén a város többsége református. Minden szerdán és szombaton délután hittanórára mentünk a katolikus iskolába. A hittant egy káplán

1

5 tanította, név szerint Sánta Angelus. Egy magas, sovány, 26 év körüli ember, és minden csekélységért a padra fektetett, és az ülepünkre 15-20 ütést mért. - Tudod a leckét? - szokta kérdezni. - Nem tudom! - Akkor bukj meg! Ez azt jelentette, hogy fel kellett feküdni a padra. Ezeket az ütéseket egy párszor a fenti dialógus

1® előzte meg. Makacs gyerek voltam, kibabráltam vele. Ahogy az óra kezdődött és az imát elmondtuk, én szó nélkül felfeküdtem mosolygós arccal - a padra. Megvert!... Hetekig ment ez így. Én mindég jobban mosolyogtam, ő mindég erősebben ütött. Egy szombaton történt, amikor is nálunk este fürdés volt. Anyám, ahogy a hátamat mossa, meglátja az ütés nyomait az ülepemen. - Mik ezek a hurkák rajtad? Elmondtam mindent úgy, ahogy történt. Az én anyám felordít, nála szokatlan hangon. - De a nemjóját annak a papnak! Még ilyet! így üti a gyerekeket? - És csakúgy özönlik a szájából a szidalom. Apám, aki éppen az udvaron dolgozott, meghallja, és bejön a konyhába. - Mi az, mi történt? Miért ordítozol? Az anyám magából kikelve, az én meztelen hátsó felemet mutatva apámnak: - Nézd, nézd, így tanítja a pap a hittant! - Hogy hívják azt a papot? - kérdi nagy nyugalommal az apám. - Sánta Angelusnak! - felelem, s befelé mosolygok. Apám nem szólt - csak nagy nyugodtan kimegy a konyhából. 11