Deésy Alfréd: Porondon, deszkán, mozivásznon (OSZM, Budapest, 1992)
néz, én a leves fölé hajtott fejjel éreztem, hogy kitalált mindent - elpirultam, ennyit mondott: - Hm...! - Aztán vizsgál, ahogy anyák szokták gyermekeiket, amikor azok rossz fát tesznek a tűzre. Én még vörösebb leszek. Istenem, az anyák szeme hogy tud bünteteni, jutalmazni! - Hol vannak a kígyóid, fiam! - amit tegnap hoztál haza? - Nem tudom, mama...! - Az anyám szeme most olyan jóságosan nézett rám. Hát lehet ilyen nézésnek hazudni? Egy kis pillanat múlva megszólalok: - Nem tudom, mama, azt hiszem, a városszolgák agyonverték. Apám nevetésre álló szájjal, titkon összenéz anyámmal - aki aztán rám tekint, hosszan - de hogy?! És nem szól semmit. Bár szólt volna, vagy vert volna meg. De az a nézés nagyon fájt, kicsalta szememből a könnyeket. Életmentés Egy szombaton - iskola után - fürödni mentem a nagy Szamosra - titokban, mert az anyám megtiltotta ott a fürdést -, és méghozzá a nagy hídnál, ahol a legmélyebb és örvényes a víz. Amikor odaérek, látom, hogy két hosszú hajú oláh parasztember fulladozik a víz közepén, segítségül ordítozva, közben el-elmerülnek. Ruhástul beugrom és hozzájuk úszom. Elkapom az egyiknek a haját, kivergődök vele a partra, és rögtön vissza a másikért, akinek már csak a jobb keze nyúlik ki a vízből, épp el akarom kapni, amikor alámerül az is. Utána bukom a víz alá — nem találom. Bántott, hogy csak fél munkát végeztem, többször lebukom, keresem... hiába, nem találom. - Alfréd! Mit csinálsz te ott? Az apám hangját hallom - aki egy szekéren állt —, ő kiáltott le hozzám. - Nem találom a hullát! - kiáltottam vissza - férfias komolysággal -, és ismét lebukom a vízbefúlt után. Szomorú szívvel mentem apámmal haza, hogy a hullát nem találtam. Útközben megegyeztem vele, hogy anyámnak nem mondjuk el. Egy pár nap múlva, iskolából hazajövet, anyám egy pár csirkét tesz az ölembe. - Kaptál, fiam, két csirkét! Elmondja, hogy „egy oláh asszony hozta, mert kihúztad az urát a Szamosból". Bevallottam mindent, mert akármilyen gonosz voltam is, de hazudni nem, sosem hazudtam! Abban az időben az iskolában - különösen az elemiben - testi fenyítések jártak. Az első elemiben, amikor anyám beíratott, arra kérte a tanítót - Budai bácsit —, hogy nem bánja, ha megver, de ha a fülemet egyszer meghúzza, kivesz azonnal az iskolából. Az anyám büszke volt két fiának kis, formás füleire. A városban közszájon járt, hogy a nagy fülű gyermekek - biztosan - Budai bácsi rossz tanulói. Budai bácsi! Ez a csúnya arcú, rőt drótszakállú tanító csodálatos ember volt! Nem volt a városban esküvő, ahol ne ő lett volna a násznagy, temetés, ahol ne ő vezette volna a fő gyászoló családtagot. Nem volt jótékony akció, amit ne ő szervezett volna. Előtte nem volt vallás- vagy osztálykülönbség. Ő alakította a dalárdát szép tenor hangja 1 0 volt -, egyúttal karmesterként is működött! Az ő nevéhez fűződik a tűzoltózenekar és a kőszínház. 1 1 Ő hozta össze a bálokat, majálisokat. Gyászjelentéseket' írt, kérvényeket. Mindezeket díjtalanul, örömmel. Összehozott párokat, kibékített összeveszett házasokat. A szava hipnotizált mindenkit. A bálokben a csúnya lányokat ő táncoltatta meg. Ő rendezte a négyest. 1 2 10
