Nyerges László: Carlo Goldoni színművei Magyarországon (OSZM, Budapest, 1992)

BEVEZETŐ - I. GOLDONI SZÍNMÜVEI MAGYARORSZÁGON MEGJELE-NÉSÜKTŐL A NEMZETI SZÍNHÁZ MEGSZÜLETÉSÉIG (1759-1841)

játszási központjává vált. Niccolo Piccinni, Antonio Sacchini, Giovanni Paisiello, Pasquale Anfossi, Giuseppe Gazzaniga, Pietro Guglielmo, Giuseppe Sarti, Antonio Salieri, Vincenzo Righini, Domenico Cimarosa operái mellett természetesen Haydn saját művei is színre kerültek. A librettószerzők közül különös népszerűségnek örvendett a bécsi udvari költő, Pietro Metastasio, az olasz melodráma megújítója és Carlo Goldoni. Goldonit elsősorban, mint az olasz komédia-színház megújítóját tartjuk számon, de kétségtelen, hogy reformjának számos eleme a zenére írt drammi giocosiban is megtalálható: jól rajzolt, egyénített, köznapi karakterek, a népi világhoz közelítő környezet rajz, a természetes érzelmek ábrázolása. Mindezek indokolttá teszik, hogy Goldonit az opera comica veneziana megújítójának is tekintsük. Eszterházára Bécsből, de sokszor közvetlenül Velencéből érkeztek partitúrák. A librettókat a pénzügyi lehetőségektől függően átdolgozták (csökkentették a szereplők számát, változtatták az előírt jellemeket és hangnemeket). Példa erre az 1768. évi A patikus előadása, amely csupán négy szereplővel zajlott, Volpino tenor-szerepét pedig a szoprán, Barbara Dichtler énekelte. Az operatársulat által megszólaltatott darabok közül négy Haydn-opera zenéje Goldoni librettójára készült. A La Canterina (Az énekesnő) bemutatójáról úgy tudjuk, hogy arra Batthyány József hercegprímás idejében, 1767. február 19-én, Mária Terézia jelenlétében, Pozsonyban, a prímási palota kertjének színházi célra szolgáló épületében került sor. Horányi Mátyás azonban arra figyelmeztet, hogy az ősbemutatót feltételezhetően már egy évvel korábban, Kismartonban megtartották. 6 Szereposztási különlegességként említhető, hogy a Canterina előadásán Apollonia, az énekesnő anyjának szerepét férfi, Leopold Dichtler énekelte, felesége, Barbara Dichtler pedig nadrágszerepben, Don Ettore kalmárlegény alakjában lépett fel. Ennek a velencei vígoperai hagyománynak átvétele is arra mutat, hogy a két európai operajátszási központ között közvetlen kapcsolat alakult ki. A színpadon a mindennapi élet figurái jelennek meg, a játékban az énekesnő orránál fogva vezeti két rajongóját. A következő Haydn-Goldoni opera bemutatásához fontos színháztörténeti esemény fűződik: 1768 őszén nyilt meg az eszterházi operaház, és ebből az alkalomból a Lo Speziale (A patikus) című vígoperát tűzték műsorra. Ebben, a későbbiek során komédia színpadra is átdolgozott műben, jól megragadható az elmélyültebb alkotási folyamat, amely a hanswursti intermezzo helyébe a vígopera realisztikus komikumát állítja. A színház a korabeli színházépítészet követelményeinek megfelelően készült, és hat-nyolc kulisszapárja gyors színpadi változást tett lehetővé. A színpad háttere felé szűkülő keretek mélyén cserélhető, festett háttérvászon zárta le a színpadi teret, illetve a perspektivikus ábrázolással további távlatot nyitott. A színpadi berendezés által kínált lehetőségek változatos alkalmazásáról egy milánói díszletfestő, Pietro Travalia gondoskodott, aki 1771-től állt a herceg szolgálatában. Fennmaradt és az OSzK Színháztörténeti Tárában őrzött vázlatkönyvének tanúsága szerint a színpadot a kulisszák között elhelyezett szeszlámpákkal világították meg, a lámpák fényét pedig tükrözéssel fokozták. Travaglia ismerős szcenikai körülmények között dolgozhatott, mert Eszterháza színpada számos hasonlóságot mutat azzal a színpaddal, melyet a század közepén Velencében, az akkor ott működő di10