Selmeczi Elek: Németh Antal (OSZM, Budapest, 1991)

„Aki úszni akar ebben az álló tóban"

Egyszerre letudja tartozását; így több időt fordíthat hivatására. Érdemes idézni egy idevágó részt egy ceruzával írott konceptusából: „Minél többet dolgoztam a színház művészi vonalán, annál kevesebb időm maradt arra, hogy saját és újabb nézeteket alakítsak ki magamnak a pillanatról pillanatra alakuló-változó világgal szemben. Mert vagy azzal foglalkozom, hogy 9-től 3-ig próbákat vezetek, délután ugyancsak a Rádióban, vagy a legsürgősebb adminisztrációkat intézem, és este a színházat inspiciálom, éjjel darabokat olvasok vagy készítek elő a legközelebbi premier számára, vagy pedig azzal, hogy tájékozódom a világban, néha egy-két nem színházi könyvet is elolvasok, és egy-két órára elmegyek beszélgetésre olyan társaságba, ahol termékenyítő eszmecseréknek lehetek részese ... Az volt a felfogásom, hogy nem foglalkozhat mindenki mindennel. Olyan felkészültség, szakmai tudás kell — a magam színházi példájából kiindulva — a társadalom irányításához, a politika tudományának a gyakorlati életben való megvalósításához — a különleges egyéni rátermettségen kívül —, amire hajlandóságot magamban sohasem éreztem, hogy az, amit én e téren maradék energiámmal és időmmel elsajátíthatnék, merő dilettantizmus lenne. Bíznom kellett abban, mint ahogy én lelkiismeretesen megtanultam művészetemet, és azt — a darabok elképzelését és a belső elképzelés színpadi megvalósítását — teljes hittel és meggyőződéssel műveltem, mindaz, ami ezen túl van a világban, hasonló tárgyi felkészültséggel, rátermettséggel és meggyőződéssel történik. Hivatalos megnyilatkozásaimban tehát a hivatalos álláspont képviselésére szorítkoztam a magam szubjektív világképével szemben, amelyet dilettáns erőfeszítésnek kellett elkönyvelnem, egy olyan korszak naiv és félbemaradt szellemi épületmaradványának, amikor még volt időm eljátszogatni eszmékkel, társadalmi utópiákkal. így alakult ki a különös kettősség: kifelé szükségszerű azonosulás a hivatalos állásponttal, befelé romantikus szimpátia mindennel és mindenkivel, akik ugyanodajutottak el érzésben és gondolkodásban, mint én 1935 előtt, amikor mint gondolkodó ember a színházon túl is foglalkoztatott egy és más, például: az ember helye a világban, az ember helye a társadalomban".

3 Az 1935-öt megelőző másfél évtizedben, a felkészülés éveiben — mint Németh mondja —, még volt ideje „eljátszogatni eszmékkel, társadalmi utópiákkal". Anélkül, hogy kitérnénk a valóság és az igazmondás régi dilemmájára, ezt az eszmékkel „eljátszogató" korszakot nem állíthatjuk szembe az 1935 utáni huszadik századi színháztörténetünknek eredményekben egyik leggazdagabb évtizedével. Már csak azért sem, mert az első életszakasz nélkül, melyben Németh felépíti — egyelőre önmagának — színházmodelljét, a második nem következhetett volna el. A színházhoz két ösvényen közeledik: mint teoretikus és mint gyakorlati szakember. Első példaképe éppen ezért Goethe, „aki határozott célgondolattal, tudatos művészi akarattal nyúlt a színpadi játék megrefor22