Selmeczi Elek: Németh Antal (OSZM, Budapest, 1991)

„Aki úszni akar ebben az álló tóban"

málásához". Goethe példázza számára a rendezői szuverenitást: „ ... saját Götz von Berlichingenjének erélyes megrövidítésével és átalakításával is tanúságot tett amellett, hogy mint színházvezető mélyen érezte a rendező feladatát, és az írót külön tudta választani magában a színházi embertől... Goethének, a rendezőnek nem volt elsőrendűen fontos, hogy mit gondolt Goethe, a szerző".

4 Az 1929-ben elfogadott disszertációjában, ebben a korszakos jelentőségű tanulmányban fejeződik ki a goethei Faust titáni törekvéseivel, egeket ostromló érvényesülési vágyával összemérhető önbizalma. Megfelel ez annak a nietzschei életfilozófiának, mely külső normától független, erős akaratú önállítást és életigenlést hirdet. A protestáns lelkészcsaládból származó Nietzsche hatása — összefüggésben a klasszikus görög műveltséggel és Richard Wagnerrel — élményként szívódik fel Németh világképében. Ez jelentkezik abban a kettősségben, mely a teoretikus Némethet szembeállítja az aktivitás lázában élő Némethtel. Csak ennek a világszemléletnek ismeretében érthetjük meg sajátos, forradalmi közeledését a rendező művészetéhez. Németh már pályakezdése első óráiban mérlegelés tárgyává teszi a hazai gyakorlatban elfogadott és követett mercieri puissance intermédiaire-nek, közvetítő hatalomnak nevezett rendezői szerepkört. A tradíciók kátyújából kirángatni akaró európai színpadi reformerek, forradalmárok szemével vizsgálja meg a magyar színházi életet. (Emlékeztetőül: Németh ismerkedése a színházzal az 1917-es korszakhatár utáni évekre esik.) A mérlegelés eredménye lesújtó. Erkölcsi ideákkal szorosan összefüggő esztétikai ítéletében gyászos képet fest színházról, közönségről, rendezőről. Hol van ez a színpad attól, hogy igazán az ünnepi érzések színhelyévé váljon? A naturalizmus által hamis irányba terelt közönség „bolti kiszolgálást" kap. A rendező élveboncolást végez a kiválasztott darabon, vagy rendezőfiliszteri hivatástudatának — íme, ez kell a közönségnek! — megfelelően gyártja a legjobb esetben avult, leggyakrabban azonban hit nélküli és művészileg erkölcstelen produktumokat.

5 Ez a Richárd Wagner-i lobogás Némethet elkerülhetetlenül szembe állítja a század első évtizedeinek legkiválóbb, elméletileg legfelkészültebb, a kultuszkormányzat előtti autentikusságát mindvégig megőrző színházi emberrel: Hevesi Sándorral. Naivitás lenne azt hinni, hogy Hevesi figyelmét elkerülte volna az európai színjátszásban végbemenő forradalom. Németh még a gimnázium padjait koptatja, amikor Hevesi 1912-ben — ezekben az években bírálja a leghevesebben a klasszikus stílus színpadi képviselőit — fejcsóválva ír bizonyos forradalmi jelenségekről: „A világjáró színészvirtuózokat szinte érthetetlen módon kezdik kiszorítani a világjáró színpadi rendezők. Gordon Craig most készül megint Moszkvába...". Ugyanitt olvashatjuk: „A jó közönség pedig — az is, amely nem is jár színházba, de nem is olvas — most már nemcsak a színészekről nyilatkozik, hanem a rendezőről is, aki a köztudatban immár a legfurább 23