Selmeczi Elek: Németh Antal (OSZM, Budapest, 1991)

Függelék - Az ember tragédiája 1944~es új rendezői terve (Németh Antal előadássorozata a rendezőképző akadémián)

Az anyaság-motívum visszatér a Tragédia végén, amikor Éva szállóigévé vált mondata elhangzik: „Anyának érzem, óh Ádám, magam." A tánc zárómotívuma: Mária és Jézus diadala Lucifer felett. Következik a Falanszter-jelenet. A hátsó színpad teljesen szabad, sík terület. A kép megvalósításában főszerepet játszik a vetítés. A kocsiszínpadok a hátsó színpad alá mennek, a cselek vény ben nincs szerepük. Kérdés: milyen időbe tegyük a falanszter-jelenetet? Felfogásom szerint helyes az 1910—14-es években játszatni. A mai korban már nem érdemes elhelyezni, mert túl vagyunk a kapitalizmus fénykorán. Valami egészen más következik a háború utáni évtizedekben. Az 1910—14 közötti korszak azért is megfelel, mert részben a mát érzékelteti, de mégsem a mai kor. Amit Madách előre lát a Falanszter-jelenetben, annak a harminc százaléka 1914-ig megvalósult. Az 1940-es frankfurti előadáson ezt a jelenetet „időtlenítettem". A szín múzeum-kérdése: a múzeumban ezúttal vetítéssel elevenednének meg az események, mint a mai filmhíradókban. A szereplők ne nézegessék a múzeumi tárgyakat. A frankfurti megoldásban mindig az a kazetta világosodott meg, amit a szereplők éppen nézegettek. Korábban volt olyan megoldás is, hogy a szereplők a múzeum osztályait járták sorba. Mindezek primitív rendezői elképzelések eredményei voltak. Meg kell emh'teni Horváth Árpád jeles kísérletét, amikor — 1932-ben — televíziós apparátussal, világító reklámra emlékeztetően mutatta be a tárgyakat. A nézőtérről a képek elmosódva látszottak. Másik nagy problémánk Az aggastyán megjelenése. Ezt a szerepet 1934-ig, a Budai Színkörben bemutatott Tragédia-előadásig, remegő hangon beszélő, totyogó színész játszotta. Ezt a megoldást azóta végleg elvetettem. Az aggastyánt valójában emberfeletti nagyságban kellene — hangosfilmszerüen -— vászonra vetítve megjeleníteni. Ez jó megoldás lenne, de — sajnos — Chaplin előzőleg a Modern idők című filmjében ezt már megvalósította. így ezzel a megoldással nem élhetünk. Az új elképzelés szerint diapozitívről hatalmas, perspektivikus, modern városképet vetítünk. Arra kell törekednünk, hogy méreteivel gigantikus hatást érjen el. Ádámmal és Luciferrel együtt haladva lépkedünk a gigantikus város utcáin, terein. Egy másik városrészben találkozunk a Tudóssal. A londoni szín egocentrikus világnézetű volt, a Falanszterben a kollektív társadalmat, az egymásért élő emberek társadalmát találjuk. Ez így szépen hangzik, de — ez nyilvánvaló számunkra,.— ezt az életformát rákényszerítették az emberre. Rendezői elvünk értelmében a képet tehát állandóan nyitjuk, még akkor is, ha csak két szereplő van a színen. Csúsztatott diapozitívekkel haladunk tovább, és egy hatalmas méretű teremben, egy „auditórium maximumban" találkozunk a Tudós197